KÉK SZATYOR

KÉK SZATYOR

(személyes riport a magyar egészségügy egy évéről, H. F. emlékére)

Február elején eltemettük a nagypapát. A covid miatt ritkán láttunk, de a temetésről mi vittünk haza, és észleltük mekkora a baj. Ember és lakás romokban. Konzultáltunk a háziorvossal, aki házhoz nem jött, de telefonon készségesen adott útbaigazítást. Menjünk le a beutalóért, vigyünk be a sürgősségire. Csak annyi látszott, alig élsz, nem vagy egészen magadnál. Mindez persze pénteki napon történt, elvittünk tehát magunkhoz, hogy figyeljünk, megfürdessünk, döntsünk, és semmiképp ne hétvégén kerülj be egy kórházba. Talán hiba volt. A fiunk megvette a szükséges holmikat, táska, pizsama, tisztálkodószerek, és hétfőn betámogattunk a sürgősségire. Ahol tájékoztattak, semmit nem hagyhatunk ott, mi sem maradhatunk, adott telefonszámon érdeklődjünk. Érdeklődtünk. Nyolc óra várakozás után dialízis-közeli veseértékkel kerültél be a területileg „illetékes” – de szép már a szó is – kórház belgyógyászatára. Csomagot adhatunk le a portán, látogatás nincs. A diagnózis: veseelégtelenség, talán hólyagtumor. Napi telefonok, hol a kórház központi száma, hol az osztály nem elérhető. Fáradt, ingerült orvosok vagy ápolók: „az a süketnéma?”, „a bácsi infúziót kap”, „az okot nem ismerjük”, „beteszünk egy draint a vesébe, kis műtét, ne aggódjon”, „kezelőorvos? felejtse el, ilyen ma már nincs”, „nem tudjuk, itt harmadik világbeli állapotok vannak”. A legkedvesebb egy fiatal rezidens orvos, ő legalább némi információt csepegtet, bemenni továbbra sem lehet, a szennyest sem kapjuk meg, a portán adunk le vizet, tiszta ruhát. Vesszük az újabb pizsamákat. Aztán egy szerda délutáni telefonbeszélgetés során egy fiatal női hang az urológián azt ígéri, visszavisznek a belosztályra, felerősítenek, majd tovább vizsgálják az okot. Másnap sms, menjünk érted.

Utolsó pillanatban sikerül beüvegezni a törött ablakokat, vizet fakasztani a csapokból, levinni úgy negyven zsák szemetet, sikálni, fertőtleníteni, valamennyire újra lakhatóvá tenni a lakást.

Kétségbeesett telefonálgatás után hazaviszünk, de levelet írok a betegjogi képviselőnek:

ügyében írok, aki az egyetlen gyermekem apja, de tíz éve egyedül él. Ennek tudatában, cirka negyvenkilósan tették ki, egy vesébe vezetett drainnel és katéterrel, diagnózis és egyéb betegségei kontrollálása nélkül. […] Sem szóban, sem a zárójelentésben nem esett szó arról, hogyan kell a zacskóit kezelni, hogyan lehet fürdetni, szakápoló kell-e mellé, illetve mi várható, meddig kell csövekkel élnie. 

A beteggel egyébként – tisztelet a kivételnek – megalázóan bántak, csak azért, mert szinte semmit nem hall. Odakészítettünk egy füzetet, tollat, beleírtuk, hogyan lehet vele – egyetemet végzett, értelmes emberrel – kommunikálni. Alig akadt olyan orvos és nővér, aki megtette volna. 

[…]

Nem sokat remélek ettől a levéltől sem, de mindenképpen jelezni szeretném, hogy ideje az egészségügynek csődöt jelentenie, vagy azonnal változtatnia. Némi emberséghez, átgondoltsághoz, jó szóhoz még kormányzati utasítás, sőt pénz sem szükséges.

 A betegjogi képviselő kicsit hosszabban, de lényegében ennyit válaszol:

„Teljesen egyetértek Önnel, de sajnos akkor is a rendelkezésre álló kapacitásokon belül kell megkeresni, hogy hogyan lássák el a betegeket.

Na ja. A mi kapacitásunk nem érdekes. Kapkodunk. Keresünk fizetős ápolót, az első tud főzni, de terítsek plédet a székre, ő csak úgy nem ül le. Különben is fárasztó átjárni Budáról. A második nem bírja az emeletet, a lakásba ívódott dohány- és még ki tudja milyen szagot. A harmadik kedves, beválik, és megígéri, hogy azért is beszélgetni fog veled, ha akarod, ha nem. Komoly internetes tanulmányok után veszek a kádhoz padot, kapaszkodót. Kell gumilepedő és még mi minden.

Aztán amikor vége a covid miatti zárlatnak, újabb levél, a belgyógyászati osztály vezetőjének. Legnagyobb meglepetésemre azonnal válaszol, és ígéretet tesz, hogy néhány napra, a további kivizsgálás érdekében visszavesznek a belgyógyászatra.

Így jutunk el áprilisra oda, ahová február első napjaiban kellett volna. A hólyagot műtik, de a szövettan negatív. A műtét előtti rutin röntgen viszont gyanús árnyékot mutat a tüdőn. Egy hét elteltével ismét hazaküldenek, továbbra is két zacskóval, beutalóval ct-re. Mindkét tüdőben tumor, a gátorban a nyirokcsomók duzzadtak. 

Ekkor már májust írunk, beutalót kapunk bronchoszkópiára. A beutalóból nem derül ki, hol végzik el a vizsgálatot. Hívom tehát a kerületi tüdőgondozót. Ők nem végeznek ilyen vizsgálatot. Jó, akkor ki? A beteg X. kórház Y. pulmonológiai osztályához tartozik. Hívjam őket. Megnézem a honlapot, kiválasztom egy orvos nevét, egy ismerőstől hallottam már róla. Elmondom, mit szeretnék. Veszekedős hangon értésemre adja, hogy egy senki vagyok, hogy jövök én ehhez, miért nem a tüdőgondozóba megyek, miért nem az orvos keresi őt stb. Nagy levegő, felvázolom a tényeket, időpontot ad.

A bronchoszkópia nem mutat semmit, további várakozás, júliusban pet-ct. B-vel viszünk autóval mindenhová, általában ketten, hogy míg ő parkol, én támogassalak a csövekkel, zacskókkal együtt. Kínunkban nevetünk, a zacskók egy válladra akasztott könnyű szatyorban, ami legalább kék. Néha elfeledkezel róluk, ráülsz a szatyorra vagy húzod a csöveket magad után, ilyenkor kedélyesen üvöltök veled, hogy csak ez az egy dolgod van: figyelj a kígyózó csövekre. A csőkígyók persze szívesen akadnak bele forgóajtókba, lépcsőkorlátba, őszülök, mert nem én szenvedek, de kívülről mindent látok, és minden lehetséges veszélyt felnagyítok. X. kórházban mindig hosszú órákat kell várni, a kiglancolt osztály ambulanciájának várószobája egy huzatos lépcsőház, a ct, pet-ct viszont vakító, űrállomásszerű modern terekben, kedves emberekkel, tűpontosan megy. A tüdőosztály főorvosa igen hatékonyan görgeti előre a vizsgálatokat, bár a kommunikációja továbbra is egy múlt századi iskolamesteré, aki csak dorgálni tud. El is nevezzük Vadorrnak.

Szeptember lesz, mire eljutunk a Kékgolyó utcába. A veseelégtelenség miatt – amelynek oka azóta sem ismert – nem műthetnek és kemoterápiát sem kaphatsz. A hazai rákgyógyászat becsületére válik, hogy az immunterápia lehetőségét is megvizsgálják, a korod ellenére, bár manapság 73 év még nem is kor. Nem találnak legalább 51 százalékban egyező gént, egy életlehetőség ugrik. Marad a célzott sugár. A megbeszélésen egy igazán emberséges orvos alaposan kikérdez, és előírja a kezelést. Aztán az elsőre nem tudunk elmenni, mert rosszul vagy: hányás, görcsös fejfájás. Reggel hívom a Kékgolyót. Nem veszik fel, de legnagyobb meglepetésemre visszahívnak. Nézzünk koponya ct-t. Jó, de hol? A Kékgolyó orvosa maga segít, hívja X. kórházat, ahol Vadorr veszekszik kicsit, de megcsinálják a ct-t (negatív), infúzióval felerősítenek, majd átszállítanak mentővel a Kékgolyóba az első kezelésre, hogy onnan már mi vigyünk haza. Viszünk. Ülni is alig tudsz. Minden nap kínszenvedés. Minden nap le-fel a lift nélküli harmadikra. Nagy nehezen lemegy öt kezelés. Kontroll majd januárban. Jó, de addig? Hat a sugár. Mi okozza a fejfájást, hányást, 200 feletti vérnyomást? Nem tudjuk. Nagy rosszullétek, aztán talán egy viszonylag békés őszi hónap. Erősödés. Néhány felbukkanó barát. Új hallókészülék. Angiológia. 4 hetente katétercsere. Közben véres draincső. Miért? Csak. Aztán a draincső egyszerűen kijön, és nem rakják vissza, mondván, talán nem kell.

Karácsony előtt két héttel erősödő rosszullét. Tárgyakat ejtesz el, botladozol, esel, erős fejfájás – mit tegyünk? A nagyon alapos és kedves angiológus – mert nála jártunk legutóbb – tanácsa: vitessünk be mentővel koponya ct-re, a legutóbbi óta bármi történhetett. Jó, de karácsony előtt két-három nappal ki fog rád figyelni? Inkább naponta megyünk hozzád, próbáljuk megúszni a kórházat.

December 23-án a segítőnk maga is beteg lesz, nem ér oda. Délután négytől nem veszed fel a telefont, nem reagálsz semmire. Végül a segítő este nyolckor mégis hozzád viteti magát, a konyha padlóján talál, a katétercső szétcsúszott, minden nedves. Hozzád nyúlni nem mer, nem mozdít, gyanítja, hogy törés, mert a bal lábfejed nem mozdul, a beszéded zavaros, nem emlékszel, mi történt és mikor. Mentő. Egy óra alatt ér ki. Tiszta ruha odakészítve, de nem cserélik le a felsőt sem, nem is viszik el, rád borítanak egy takarót. Ülve vonszolnak le a harmadikról, mintha nem hinnék, hogy törés. Telefonok. Egész éjjel nem elérhető a traumatológia. Karácsony reggele. Odamegyek, nem akarnak beengedni, a csomagot sem, aztán elmesélem, hogy a mentősök mondták, reggel vigyük be a holmidat, én ezért jöttem vidékről, és vissza is kell mennem. Rendesek, beengednek, sőt a csomagot is elzárják, később meg is kapod rendben. Ott vársz, előkészítve műtétre, persze hogy combnyaktörés, infúziót kapsz, de szomjas vagy. Egy pillanatra láthatlak. Tisztán beszélsz, nem félsz, csak olvasni szeretnél, de nem lehet nálad se víz, se könyv. Megyek. 24-e délután, az egész világ gyertyát gyújt, az anyácskámnak, a gyerekemnek, a szerelmemnek én is igyekszem celebrálni a karácsonyt, közben telefonálgatok, semmi. Talán este 9-kor műtenek. És tényleg. Este 11-kor hoznak ki a műtőből, állítólag minden rendben. Másnap beszélünk – telefonon, mert a 92 éves édesanyámmal az ország másik felében megyünk éppen sürgősségire, de ez már egy másik történet -, jól vagy, csak gyenge, nagyon fáj. 26-án reggel bemegyek, még mindig karácsony, hurrá, az áporodott pléd, pizsama egy zacskóban, az ágy mellett, a gyógyszeres doboz eltűnt, a többi rendben. Mozogni nem tudsz. Másnap üzenet jön, hogy járókerettel talpra állítottak – hogyan?! –, majd újabb üzenet, 28-án hazamehetsz. Mentővel szállítanak. Modernebbek a módszerek, kutatások bizonyítják, hogy a betegnek jobb az otthoni környezet. Aha. Hívom az orvost: az okok vizsgálata nélkül? Megint? Nem véletlenül estél el. Nem az ő dolguk, ők csak a csontért felelnek. Hívom X. kórházat, Vadorr jó szokásához híven veszekszik, miért nem szóltam karácsony előtt három héttel, most nincs hely, mert éppen ablakot cserélnek az osztályon. Sajátos jelenség ez is, az osztályt nemrégiben újították föl, de most, decemberben cserélnek ablakot. Végül a kedves, fiatal balesetis orvost meggyőzöm, megcsinálják a koponya ct-t, szerencsére negatív. Tehát mehetsz haza. Jó, de mikor szállítanak? Nincs nálad kulcs, a ház kapuján nem lehet csak úgy bejutni. A hozzátartozót egy órával előbb értesítik, nagyjából 24 órán belül szállítják, hangzik el 28-án délben. Este 9-kor telefonálok: a beteg nagyon rossz állapotban van, ugye nem fogják éjszaka szállítani? Elmondom újra, hogy a kapun nem egyszerű bejutni, és öltöztessenek fel, vittünk be kabátot, cipőt. Hajnali kettő óra után tíz perccel hív a Kanadából hazalátogató nagyfiad, hogy hiába várta a hívást, a betegszállítók ablak alatti üvöltözésére lett figyelmes, lement. Ott feküdtél a hidegben, egy szál pizsamában, se kabát, se zokni, se takaró, a fejed fölött üvöltöztek a szállítók. Felvitték mind a 40 kilódat, és úgy nyekkentettek az ágyra, hogy reggelig és másnap éjjel is nyöszörögtél, sírtál álmodban. December 29-e reggel, mindenki szabadságon, se háziorvos, se szakápoló. Tesszük, amit tudunk. A veséd újra alulműködik – nem ittál eleget? Nem lehet tudni, hogy a kótyagos fej, szürke arc, gyengeség most mit jelez. Panaszt teszek, de ez rajtad nem segít. Szervezzük a rehabilitációs kezelést, sok pénzért, mert Magyarországon ugye ingyenes az egészségügy, vagyis egy életen át befizetett hozzájárulásért ingyenesen jár a gyógykezelés. Elméletben. Valójában a közpénzek egészen másra kellenek. Nem tudok imádkozni, mégis imádkozom, hogy ha már végre vége az ünnepeknek, érjük meg a hétfőt, megint a hétfőt, legalább sok pénzért kerülj értő kezekbe, és ne szenvedj, ne így, ne ennyit, ne oktalanul.

Félholtan viszünk be a rehabilitációs osztályra, ahonnan délután azt írod: „Azt hiszem, ma élek.” A korábbi üzeneteiddel is bennünk, magadban tartod a lelket: „Indulatomban elvesztettem a fél papucsomat meg a derűmet. Hol találom?”,  még van erőd filozofálni: „A halál a legmagányosabb dolog. Miért kívánunk mellé társat?”. Engem azzal vigasztalsz: „Karácsony előtt elmegyünk együtt vásárolni. Veszek neked ropogós rokolyát.”, vagy azzal: „Elég hülye vagyok. Múlófélben. Túlleszünk ezen is. Aztán megyünk a strandra”.

Az esélyeink fogyatkoznak. A számunkra nagyon drága intézményben ugyanazok az agyongyötört nővérek és orvosok. A rendszer nem ereszt. Van szobavécé, de nincs idő és figyelem, ezért marad a megalázó pelenka. Mert rosszul hallasz, és akadozva beszélsz, hülyének néznek itt is, azt mondod, rosszul vagy, fáj mindened, nem tudsz enni, émelyegsz, a válasz az orvostól: „nem tudok rosszat mondani”. Az esti mosdatásnál fájdalmat okozva rángatják a törött lábadat, a konnektort nem éred el, a hosszabbítót elveszik, és sokadszorra sem segítenek feltölteni az e-bookot, tabletet, hallókészüléket. Az orvos szalad, nem figyel, küld maga helyett gyógytornászt és pszichológust. Van tévé, amit nem nézel, klíma, amire most nincs szükség, fürdőszoba, ahová nem tudsz kimenni. Bezárva egy ágyba, önmagadba, mint egy kosárember, idegenek között – hogyan, hová, mire mentsünk tovább? Mennyi időnk van? Nem tudjuk. Múltra, jelenre, jövőre nincs mentség és nincs bocsánat.

A halálod olyan váratlanul ér, mintha nem következhetett volna be az elmúlt tizenöt hónap, sőt, az elmúlt tizenöt év bármelyik napján. Az utolsó előtti nap még láttalak, az ápolási osztályon – ahol végre nyugalomra találtunk – szerettek és vigyáztak rád. A szemed világított, mint a tavaszi ég, mint Kicsié, a kedvenc nagymamádé. Az arcod kisimult. Azt mondtad, jobban vagy, nem is vért hánytál, csak meggyet ettél. És készítsek oda valami ennivalót, éjszakára. Másnap az ország egy távoli csücskében dolgoztam, B. velem jött és rám vigyázott, azt írtad, rosszul vagy és félsz. Nem értünk oda, nem fogtuk a kezed.

Tizenhárom napja nem vagy, mégis figyelem, nem küldtél-e üzenetet. Harminchét éve ismerlek, ebből mintegy negyedszázadot éltünk együtt. Olyan fényes koponya voltál, hogy talán éppen ezért pusztítottad magad. Te, a büszke nyomdász, ha bármit végigviszel, amiről álmodtál, lehettél volna földrajztudós, filmrendező, vadakat terelő juhász. A kocsmákban csak “tanár úr”-nak szólítottak. Én is tőled tanultam Ámos Imrét, Anna Margitot, Vajda Lajost, Satie-t, a korrektúrajeleket és még mi mindent. A szenvedélyt és a szenvedést is. Tőled kaptam a csodálatos fiunkat. Egy évig kínzott a súlyos betegség, de az utolsó hónapokban visszataláltál néhány régi baráthoz. Most megpróbállak elengedni, őrizzen tovább lélek és papír.

 

  1. április 30.

 

ÚGY FÉLEK

Edvard Munch után, szabadon

Úgy félek. Félek, hogy hatvan fölött is kibillenhetek a nehezen szerzett egyensúlyomból. Pedig szinte fölszámoltam magam, hogy ne legyen mit veszítenem. Az emberek fenyegető közelségét, a hírnevet, a vezérszerepet, a pénzt – mindent hárítottam, cserébe nyugalomért, boldog hétköznapokért. Most mégis rettegek. Áldozat és vezeklés. Miért is teszi az ember éppen azt, amit? A rendkívül tudatos ember döntései is esetlegesek? Amiről azt hinnéd, áldozat, valójában félelem és gőg? Ha nem ismernek el, valójában te nem ismered el, hogy tehetségtelen vagy? Ha nem állsz sorba a jutalomért, csak a szívós kitartás hiányzik belőled? Ha nem állsz élére annak, amit elkezdtél, ne azt ródd meg, aki nem követett, hanem önmagadat, amiért nem tartottál ki a végsőkig! Jónak kell lenni a világban? Mi a jóság? Ha nincs ott a felhő szélén lábat lógázó Isten, és Zeusz is csak a mesében csap rád a mennykövével, ki mondja meg, mi a jó? Kinek? Miért lenne jó, ha én Magyarország sokszorosan díjazott költője vagy írója lennék? Hol van ez a Magyarország? Még egy európai is összekeveri Budapestet Bukaresttel. Hol a szó mágikus szerepe? Ha egy kamaszt megkérdezek, sosem hallott még Tolsztojról, az egyetemista nem tudja, mit jelent az autonómia. Ha a szókincsünk szegényedik, talán a lelkünkben támad félelmetes űr, amit aztán betölthetnek populista jelszavak. Ha kicsit is gazdagítom a közös szókincset, az igazolja a létezésemet?

Csupa haszontalanságot művelek. Tanítok, és a tudás beépül másba vagy elillan, de nincs nyoma. Talán még kárt is tesz, ha egy percre lazítok, és figyelmetlen vagyok. Regényt, verset fordítok, de hol vannak az olvasók? Esszét, történelmi, filozófiai, gazdaságtörténeti munkát fordítok, mert erre legalább pályázati pénz van, de kihez jut el? A nyilasterrorról angolul írott történeti munka fordítása engem hónapokon át megvisel, de kit érdekel? Hiába gondolom úgy, hogy mindenkinek szembe kellene néznie múlttal és felelősséggel, a kényelmetlen tudás feszélyező. Gyerekkoromban én is behunytam a szemem, ha balesetet láttam, vért, mocskot, és a rossz ma is fizikai rosszullétet okoz, valóságban, filmen, könyvben, mindegy, mert a testemben érzem. Jobban átélem, mint a valóságnak nevezett valóságot.

Amikor egy filmrendező pedagógusoknak mutatott részleteket Hitchcock holokauszt dokumentumfilmjéből, felháborodva kivonultak, hogy ők ezt nem akarják és nem bírják nézni. A magyar iskolák történelem tananyagában a XX. század legtöbb helyen érettségi előtt egy-két hónappal kerül sorra, amikor az már „csak” tananyag, vizsgakérdés, de a belső világunkhoz és értékeinkhez biztosan nincs köze. Helyette vannak a mindenhonnan áradó szólamok. Kereszténységről, hazáról. Mi a kereszténység? A szeretet? Szeretetből űzik el, köpik le, verik meg és éheztetik a határon menedéket kérő embert? Szeretetből állnak bosszút azon, aki enni-inni és szállást adna nekik? Szeretetből kínzott embereket az inkvizíció? És a nyilasok? Kun páter, akit az egyháza ugyan kitagadott, de a pribékjeivel együtt kereszténységet és hazát emlegetett, miközben húst és lelket roncsolt? Mit hisz a hívő? Hogy Isten próbára teszi az embert? Hogy minden, ami gonosz, az emberi, de az istenire legalább lehet törekedni? Ha maga a keresztény szó azt jelenti Krisztus-követő, miért kellett eltüntetni belőle Krisztust, és a kereszttel behelyettesíteni. Miért nem arra a papra hallgatunk, aki azt mondja, a kereszt szárával egy fecskefészket sem lehet leverni?

Miért nem vagyunk bátrabbak? Ha úgyis félünk? Akár ki is húzhatnánk magunkat. Akár szerethetnénk is egymást, és ehhez nem kellene hivatkozási alap. Akár alkothatnánk, anélkül, hogy a hiúság vezérelne, vagy a szégyen. Akár olvashatna is, aki ír, táncolhatna a szobrász, ácsolhatna a filmes, olvashatna a villanyszerelő. Van erre példa, persze. De ha a remeteségemből egy pillanatra is kimozdulok, így, hatvan fölött, és még mindig van mit vesztenem,

nagyon félek.

2021. október 24.

 

Költőnőkről, íróférfiakról, más egyébről

Először is kikérem magamnak a „költőnő” szót. Vagy akkor nevezzük Jókait „íróférfinak”? Észre sem vesszük, hogy már a nyelvhasználatunk is megbélyegző. Vajon miért mondjuk például azt a félrenyelt falatra, hogy „cigányútra megy?” Honnan jött az a borzalmas rigmus, hogy „dó-re-mi-fá-szó-lá-ti-dó, szalonnát eszik a zsidó?” Miért nem vagyunk tudatosabbak? Miért nem gondolkodunk, mielőtt megszólalunk? Ha mégis erre törekszünk, miért nem vesszük észre, hogy valószínűleg nem arról kellene beszélni, legyen-e Jókai a magyar irodalmi kánon része (persze hogy legyen!), hanem arról, hogy az országunkban milyen ember alakítja át éppen a kánont és akarja – pusztán politikai megrendelésre – megváltoztatni az újabb generációk gondolkodását? Úgysem fog sikerülni. Annak viszont nyoma marad, ha erre nem reagál a teljes magyar tanár-, író-(kőfaragó- és balett-táncos) társadalom. Kollektív szégyen, hogy asszisztálunk az országunk fasizálódásához, a múlt átírásához, a hazugságokhoz. Szitkozódunk, öklözünk, megbélyegzünk, mert annyira frusztráltak vagyunk attól, hogy gazemberek egy csoportja határozza meg napról napra az életünket.

Ezért nem tudunk egy évtizede arról beszélni, hogy valóban újra kellene gondolni az irodalmi kánont. Valószínűleg nem szűkíteni, hanem tágítani kellene. Férjen meg benne Jókai és Harry Potter! Legyenek ajánlott, de ne kötelező olvasmányok! Tűnjön el a magyartanításból az érettségi kényszere! Szerettessük meg újra az olvasást, mert nem igaz, hogy nincsen rá igény. Csak embernek kellene tekinteni a kiskorúakat, és valódi érdeklődéssel fordulni feléjük. Tanulni tőlük, és ezzel lehetővé tenni, hogy bennük is érdeklődés ébredjen a mi tapasztalataink iránt. Kinevelni és megbecsülni egy olyan pedagógusgenerációt, ami képes megítélni, egy adott csoporttal együtt mit olvasson – jó eséllyel minden csoporttal mást –, megbízni a szaktudásában és a józan ítélőképességében. Véletlenül sem központilag előírni, hogy miről milyen szögben gondolkodjunk!

Az imént emlegetett Harry Potterre visszatérve – sokan szeretik, de kevesen tudják, mitől olyan jó J. K. Rowling. Nemcsak az ifjúságnak. Miközben szellemesen, zseniálisan mesél, beszélő neveket és új szavakat kreál – azaz másokat folyamatos kreativitásra bátorít–, végig arról szól, ami fiatalok, idősek életében talán a legfontosabb: mindig kérdőjelezzük meg a szerzett tudást, önmagunkat, a szavainkat. Vegyük észre, hogy ami más, mint mi, nem csúnyább vagy szebb, csak eltérő, tehát gazdagít. Ezzel a gondolkodással szemben mit kínál egy álnemzeti, álhazafias kurzus? A huszadik század – és persze a megelőző századok – összes háborúját, tömeggyilkosságát, egyenruháját és egyenéletét. A huszadik század végére fordulóponthoz érkeztünk, sokan ringattuk magunkat abba az illúzióba, hogy választhatunk: a méltó életet választhatjuk, nem a tömeghalált. A gondolkodást, és nem a tölcsérrel a fejekbe töltött, átszínezett vagy meghamisított tényeket. Hogy tanulunk a múltból, de nem benne élünk. Hiszünk, ha tudunk, de ezt nem írhatja elő nekünk senki. Főleg nem kalapál a hitünkből másokat kirekesztő ideológiát. Helyette elképzeli az élhető jövőt, és mindent meg is tesz érte.

Kérem, szólítom azokat, akik még képesek rá, gondolkodjunk együtt, és állítsuk meg a barbárokat!

2019. október 24.

Tűnődöm. Talán ez a legfontosabb dolgom a földön.

Hogy kihangosítom? Talán választ várok. Talán nem akarom, hogy a fülemben dübörögjön a vér.

“Az öncsalás lényege azt hiszem az, hogy a rémségeket mindig mások követték el, a németek, az oroszok, a nyilasok, a kommunisták. Mi egyrészt nem tehettünk mást, másrészt amit lehetett, megtettük. Ez nem szabad, felnőtt ember beszéde. A fasizmus is, a kommunizmus is jobban átjárt minket, mint ahogy arra gondolni szeretnénk. Éppen hogy nem kollektív bűnösségről beszélek, hanem az egyéni felelősségről, mert csak az teremthet bármilyen közösséget.” (Esterházy Péter: Javított kiadás)

Esterházy nem válaszol, inkább kérdez. Vagy jajgat. Káromkodik vagy fütyörészik.

Gyerekkoromban elrántottam az autó kormányát. A nagybátyám vezette a kis bogárhátút, amit annyira szerettem. Felelősség? Kicsi voltam. Nem tudtam, mi az a népautó, nem tudtam, hogy létezett egy Hitler nevű emberszörnyeteg. Nem tudtam, hogy az ember lehet csodálatos, szörnyű, vagy csak esendő. A szolgálati lakásunk mellett, az iskolaparkban tettünk egy kört. Valamitől megijedtem, megrántottam a karját, és nekimentünk egy fának. Komoly baja senkinek nem esett. De eshetett volna. Felelős voltam? Vagy csak egy rémült gyerek?

Garázst építettünk. Lehettem négy-ötéves. Az apám mellett ültem, egy padon, amikor dőlt a gerenda. A fejemre. Ott volt mellettem, mégsem tudott megvédeni. Ez lett volna az első árulás? Túléltem, de ma is látom magamat kívülről, ahogy a fejemből dől a vér.

Vér, vér. Ez a könnyebb. De mi legyen a láthatatlan sebekkel? Amikor az apám bántotta az anyámat. Amikor az anyám nem tudott másképpen létezni, csak úgy, hogy provokálta apámat, hogy bántsa őt. Amikor láttam a kék-zöld foltokat, hallgattam a hazugságokat, és nem tehettem semmit. Tehettem volna?

Az apám nem volt besúgó. Katonaszökevény igen. Aztán hadifogság, amerikai. Csontsoványan, húszévesen elveszti az apját. Beszolgáltatja a földeket, egy rabgazdaságban agronómus. Nem akar belépni a pártba, nem jut előre. Aztán belép a pártba. És ő lesz a helyi kiskirály, pénze nincs, annyira sosem lesz romlott, hatalma igen. Önmagának mondogatja, hogy ő mindig visszabeszélhet a párttitkárnak, akit egyébként primitívnek tart, de együtt vadászik a magasrangú vendéggel, akit odahoz. Legyen az magyar miniszter, vagy jóval később, amerikai szenátor.

Az apám kínban hal meg. Lekötözik a kórházban. Csak én látom a halott arcát, lezáratom a koporsót, mielőtt az anyám, a testvéreim megnézhetnék. Jól teszem-e? A fiam még egyéves sincs, a sukorói kertben sírdogál az unokahúgom felügyelete alatt, míg én a temetésen.

Huszonöt év után hagyom el a fiam édesapját, akit szeretek, akivel nem tudok élni. Találkozom azzal, akire mindig is vártam. Aki a másik felem. Akivel a fiam boldognak lát. Ezzel tönkreteszem az apját, akiről nem tudja, hogy boldognak akarja látni. Én teszem-e tönkre vagy mindenképpen pusztítaná önmagát, ahogy az addigi életében. Felelős vagyok-e azért, hogy nem lett boldog mellettem, nem felejtette el az ivást, a cigarettát, a múltat? Hogy robotoltam, összetartottam valahogy az életünket, azt hittem, derűs vagyok, de a fiam nem látott boldognak?

Majd harminc év után felmondom a tanári állásom. Új köznevelési törvény, amihez nem asszisztálok. Iktattatom a felmondásomat, megnevezem az okot. Iktatják. Az igazgatóm elmondja, hogy végsősoron egyetért velem, de nem tehet mást, mert ez az ő kis iskolája. Sajnálom a kollégáimat, a tanítványaimat, mindent, amit én is segítettem felépíteni. Ezért hiába érzem úgy, hogy a fejesugrásom a semmibe − nincs másik állásom, nincs pénzem, el kell tartanom a gyerekemet és részben az apját − közügy, nem ütöm meg a panaszdobot, nem fordulok a nyilvánossághoz. Mondok viszont tüntetésen beszédet, létrehozok egy civil szervezetet a lázadóknak, de aztán nem állok az élükre, mert nem vagyok én népvezér. Naivul hiszem, hogy ha kereteket adok, lehetőségeket teremtek, szálakat összekötök, az elég, a keretet majd kitöltik mások. Mert felelősek. De nem. És én sem vagyok az, ha elkezdek valamit, aztán félúton − fanyalgó értelmiségi − kiszállok.

Bűneim tudatában írok és nem írok. Mindent megírtak mások. Úgy, ahogy én tudom, csak én tudom. Igazságok. Felelőtlenség nem írni, csak azért, mert némi erőfeszítés árán kiiktattam magam az irodalmi közből is. Felelőtlenség nem élni inkább. Végre, annyi év után, ezen a ránk romló kicsi bolygón élvezni még a levegőt, a napot, az esőt, a gyerekeimet, a szerelmet. A barátaim társaságát. A lépésről lépésre rendbehozott kis parasztházat. Az édesanyám jelenlétét, akit persze akaratlanul, néha csak a hasonlóságommal, bántok (felelősség?). Élvezni még a kő zuhanását is, ami telibe találja a lábamat. A mozgásképtelenséget is, ami lehetővé teszi, hogy egy hétig ne rohanjak, ne robotoljak, hanem olvassak és írjak, felelőtlenül, boldogan.

TÜKÖR

 

kinek mondhatnám el, hogy reggelente

arra ébredek: nincs. még nem tudom,

ki vagy mi, érzem: a rossz iszamos

zöldje lehúz, le a mélybe a hínár.

kinek mondhatnám el, hogyan merítem

már odafönt magamba a tudat

tőrét: nincs G. nincs J. és reszketek

naponta, hogy Zs. maradjon velem.

teendők balzsama hoz enyhülést,

egy-egy mosoly vagy érintés a gyolcs,

de máris megfertőz a napi szenny:

kilakoltatták és munkája sincs,

a bűne annyi, hagyta, hogy becsapják;

az utcán él, de már ott sem maradhat −

hová legyen? tanuljon meg repülni?



elképzelem a sok hajléktalant,

összekapaszkodva keringenek

fölöttünk, csillámhajukat a szél

fésüli, eső mossa, nap szárítja,

fészket rak benne ezer madár,

ujjaik közt hajtás sarjad, sziget

terül lebegő testük alá, billen

a föld tengelye, élet költözik

belénk megint, közlekedési lámpa

lesz, szenvedni többé senkit se hagy,

gombnyomásra elenged a halál.

Lázár Júlia: Elenged

 

Április óta

nem írtam ide. Mozdulatlanná dermesztett a csalódás, amire számítottam, a közeg, amiben léteznem kell, a hallgatás, ami körülvesz. Most, napokkal a fiam 25. születésnapja után, miatta (is) újra fel kell vennem a fonalat.

Újra és újra egyetlen kérdés motoszkál a fejemben, miközben tudom, hogy soha nem létezik egyetlen tökéletes válasz. Azért nem, mert az ember esendő. A robotok világában majd az ellenkezője okozza a bajt. Ez az egyetlen kérdés: a felelősségé.

Úgy érzem, most nem tehetek semmit. Kudarcot vallottam, mert amikor sokan hallgattak rám, nem vállaltam vezérszerepet. Szavakat pufogtattam (vagy mégsem?): csapatmunka, közös gondolkodás, közösen hozott döntések, konszenzussal elfogadott szabályok. Azt mondtam, senkinek nem írhatom elő, sem én, sem más, sem egy adott szakmán belül, sem kívüle, hogy mit tegyen. Azt mondtam, nem elég magunkra csukni az osztályterem ajtaját, vagy nem elég

 megírni, amit gondolunk, és könyörögni egy kiadónak, hogy kétszáz példányban adja ki. Azt mondtam, tömbösödni kell, építkezni, véleményt formálni, szolidárisnak lenni, mindegy hogy az ember tanár, író vagy kéményseprő. Azt mondtam, nem gazemberekkel kell tárgyalni, akkor sem, ha kormánynak nevezik magukat, hanem a társadalmat adó egyénekben kell tudatosítani, mi történik. Akarják-e. Hazaszeretet és kereszténység nevében gyilkolni akarnak, illetve gyilkosokat támogatni, vagy melldöngetés nélkül gondolkodni, következtetéseket levonni, cselekedni. Például elmenni egy szavazófülkéig. Vagy százezrével kimenni a Parlament elé. amikor családokat tesznek az utcára, ahonnan aztán kitiltják a hajléktalanokat.

Már a meséből tudjuk, a tükör a hibás, ha nem mutat bennünket elég szépnek. Márpedig édesmindegy, szépek vagyunk-e, ha majd az egész bolygót fenyegető veszélyekkel (klímaváltozás, éhínség, fertőző betegségek) kell szembenéznünk. Régi trükk, hogy a nyomorgó és tudatlanságban tartott embert könnyű manipulálni. Az is, hogy állandó bűnbakkereséssel és gyűlöletkeltéssel a gerjesztett indulatot mederbe tereljük, el a megnyomorító, kizsákmányoló, butító hatalomtól, ami ugye, csak rendet tart és megvéd. Teljesen mindegy, mihez hasonlítjuk a NER-t, a lényeg az, hogy van mihez hasonlítanunk. A huszadik század tapasztalatai után ki kellene mondanunk, hogy az emberellenesség bűn, és aki kirekesztő, az emberellenes. A többi maszlag.  Tükör által, homályosan. Pedig a szeretet hosszútűrő, kegyes. De hol van?

Kötelező olvasmánynak ajánlom a további gondolkodáshoz Zoltán Gábor Orgiáját. Különben újra és újra hajlamosak vagyunk elfelejteni, mire képes az ember és milyen törékeny az élet. Aztán tegyünk mellé sok másik könyvet. Akár a Hipertér  címűt Michio Kakutól. Nézzük meg Scorsese Hugóját. És döntsük el, mit akarunk.

VAGYUNK?

 

LUCIFER
Nem adhatok mást, csak mi lényegem.

(Madách)

William Blake: The Lovers Whirlwind (1827)

Hawking halálhírére gondolok, az emberre, aki olyan sok évig legyőzte a halált, és olvasom a fiamtól kapott, Az Univerzum című könyvet. Lenyűgöz, bár csak félig értem. Aztán átváltok egy másikra: David Kertzer: Pápák a zsidók ellen. Megtudom, hogy a Pápai Államban kötelezték először sárga szalag viselésére a zsidókat, többszáz évvel ezelőtt. Gettóba zárták őket, elvették a gyerekeiket. Vajon miért fél az ember a földönkívüliektől, amikor nála kegyetlenebb senki nem lehet? Hallgatom a napi híreket. Az európai keresztény értékekről. Elfordulok. Fordítok egy érdekes könyvet a New Yorkban élő, magányos művészekről, akiket kivetett magából, majd szentként tisztelt a társadalom. Mert mások. A gyerekkorukban meggyötörték, megalázták őket a felnőttek, de a művészet segítségével kiverekedték magukat a mocsokból. Pontosabban, sikerült a rajongóknak tetsző szerepben elbújniuk. A gyereklelkük a testüket űzte magányos utakra, hogy oldja a félelmet és a riasztó emlékeket. Magánnyal a magány ellen, halálos veszedelmekkel a halál ellen. Ki bolondabb, aki ebben a valóságban él, vagy aki másikat, de legalább másokra ártalmatlan, sőt erőt adó valóságot teremt magának? És mi van, ha a teremtett valóság másokra ártalmas?

Hogyan juthattunk el a huszonegyedik század Magyarországán odáig, hogy a gyerekek egymást egy nagyon idős − nem mellesleg okos és jótékony − üzletember szellemével riogatják? Hogy gyerekek és felnőttek gyűlölködnek, olyan varázsigéket mormolva, amiknek jelentésével − hiszen ez vajákolás − nincsenek tisztában? Hogyan jutottunk vissza a megugró tudományos fejlődés évtizedei után a középkori boszorkányüldözéshez?

Miközben az ember megismerte az emberi génkészletet, sőt akár klónozni tudja önmagát, a saját képére intelligens gépeket formáz, csillagtávcsöveivel sok millió fényév távolságba ér el, a részecskegyorsítóval leképezheti a világegyetem születését.

Hogyan fér ide a parlamentben morzsolgatott rózsafüzér, egy miniszterelnök-helyettes állatokon kiélt gyilkos hajlamai, egy Menzel-filmben is túlzásnak ható, helikopteren utaztatott rénszarvas, hogyan a nagyléptékű, mégis pitiáner tolvajlás, hogyan az átlagember, aki képes férgek előtt hajbókolni?

Vagy éppen arról szól a huszonegyedik század, hogy a hírdömpingben az emberek kilencven százaléka saját valóságot épít önmagának, és kizárja, vagy erősen korlátozza a híreket? Nem buta, hanem konfliktuskerülő? Ezért lehet fontosabb a helyi újság, a horgászegyesület, a birkapörkölt, vagy a köldöknéző irodalmi felolvasóest, mint a Szíriában megölt és megcsonkított gyerekek, a valóság a röszkei határon, a Törökországban életfogytiglanra ítélt újságírók, az univerzum tágulásának mértéke vagy az ellopott földek, iskolák, trafikok és közvagyon?

Mikor járunk el helyesen és hogyan találhatjuk meg az életünkben az egyensúlyt? Tényleg ki kell zárni mindazt, ami nem tartozik szorosan a mindennapjainkhoz, legyen az a művészet, a politika vagy a világegyetem? A nyolcvanas években írta egy angol barátom, akinek azt mondtam, képtelen lennék nem Magyarországon élni: „how closed you all are”. Még mindig nem tudom, pontosan értem-e. Mennyire be vagytok ti zárva, illetve zárkózva. Nem mindegy. Az élete végén a vallásba menekülő T. S. Eliot az „endure”, az elvisel igét használja. Semmi kifogásom a vallás ellen. A remeteség különböző válfajai ellen sem. Még hajlok is rá. De a harmadik évezred tanulsága, azt hiszem, éppen az lehet − ha megérjük −, hogy nem elég a kisebb-nagyobb dobozainkba zárkózva tenni a dolgunkat, és elviselni, amiről mások döntenek a fejünk fölött. Muszáj kitekinteni, és muszáj kívülről visszanézni önmagunkra. Muszáj messzebbre látni a saját kicsi világunknál. Muszáj döntést hozni, és megtenni az első lépést, aztán a többit. Kifelé, az ismeretlenbe, látszólag védtelenül.

Talán minden este fel kellene csak nézni a csillagokra, és elgondolni, a parányságunkban is micsoda lehetőséget kapunk az élettel. És milyen hazugságokkal, önbecsapással vesztegetjük el. A magunkét és másokét. Pedig egyszeri és ismételhetetlen. Csak a „delete” gomb működik, hiába csalunk, nincs „reset” sem „copy paste”, sem „save”.

NA ÉS AKKOR MI VAN?

 

Na és akkor mi van, ha fáj a nyelvem, akkor mi van, ha kivégezték? Tudja, hogy meg kell halnia. Hogyan  tovább? Mindenki csak egyszer hal meg, többször nem.” (Janusz Korczak: Gettónapló)

Könyv&Kávé, 2017

Amikor Stangl, a treblinkai táborparancsnok 1970-ben, a düsseldorfi börtönben az ítéletre várt, egy Kramer nevű német asszony kereste fel. Korczak meseregényét vitte el neki, és megkérdezte: hogyan tehette, amit tett,  és mit érzett a gyerekek láttán. Stangl zavarba jött, és azt mondta, nem emlékszik. A róla interjúkönyvet író magyar származású brit újságírónő, Gitta Sereny később kiderítette, hogy nem is emlékezhet, mert mire őt 1942 nyarának végén kinevezték a haláltábor parancsnokának, sem a 200 gyerek, sem Korczak nem élt már. Igaz, csak napokkal kerülhették el egymást. És az ítélet szerint Stangl majdnem egymillió másik ember haláláért felel. Az egykori táborparancsnok élete utolsó napjait azzal töltötte, hogy elolvasta és kijegyzetelte Korczak művét, és saját bevallása szerint lenyűgözte a könyv.

Számít-e mindez ma már? Hogy gyilkos és mentőangyal a betűk terében, utólag találkozott? Hogy Stanglnak − aki a hathetes interjú során végig azt emlegette, ő csak a dolgát végezte, a lehető legjobban működtette a rábízott rendszert, de ő maga nem ölt meg senkit − talán éppen ez kellett a ráismeréshez: az alapos közreműködésével megsemmisített embermassza emberekből állt? Napokkal azután, hogy megkapta Korczak könyvét, és befejezte az interjút,  elismerte, hogy bűnös, mert még mindig él − aztán meghalt.

Számít-e? És a 200 árva meggyilkolása után számít-e, hogy orvosuk és tanítójuk, aki a példájával és papírra vésett szavaival a tömeggyilkos Stanglra, erre az önmagát sikeresen áltató egykori osztrák rendőrre és talán ránk is hat, nem hagyta őket magukra, hanem velük ment a halálba?

Janusz Korczak, eredeti nevén Henryk Goldszmit, Varsóban született, 1878-ban. Orvos volt, de író és a gyermeki jogok egyik első képviselője is. Pedagógus apja nemhiába becézte bambának és tökfilkónak, amikor 1912-ben rábíztak egy árvaházat, ő már tudta, hogy nem követelményekre és szigorra fogja alapozni a gyerekek nevelését, hanem a személyiségük tiszteletére, az önnevelésre és a demokratikus elveken alapuló önkormányzatiságra.  A gyermeknek alacsony a piaci értéke, mondja A gyermek joga a tiszteletre című írásában, majd hosszas elemzés után a következő − mai (oktatási) kormányzatokat megszégyenítő − következtetésre jut:

 

„Nem vagyunk csodatévők – nem akarunk sarlatánok lenni. Lemondunk a tökéletes gyermek csalóka ábrándképéről.

Követeljük: szüntessétek meg az éhezést, fázást, nyirkosságot, levegőt­lenséget, zsúfoltságot, túlnépesedést!

Ti nemzitek a beteg és gyönge gyerekeket, ti teremtitek meg a lázadás és fertőzés körülményeit: a ti könnyelműségetek, esztelenségtek és rende­zetlenségtek.

Figyelem: a mai élet terméke az erős, brutális ember – a homo rapax; ő diktálja a cselekvési módokat. A gyengék iránti engedékenysége hazug­ság, és hazugság az idősek iránti tisztelete, a nők emancipációjának elis­merése és a gyerekek iránti jóindulata. Hontalanul bolyong itt a Hamupi­pőke-érzelem. Pedig éppen a gyermekek az érzelmek fejedelmei; költők és gondolkodók.

Tiszteletet, ha ugyan nem alázatot, a fehér, világos, szeplőtelen, szent gyermekkornak!” (Szenyán Erzsébet fordítása).

 

Ugyanez a gondolat nem folytatódik, hanem megtestesül a Pászt Patrícia és Borzon Daniel fordításában 2017 őszén megjelent Gettónaplóban. A bevezetőben a könyvet gondozó Magyar Pedagógiai Társaság jelzi, ez egy valódi napló: töredékes,  színes mozaik, emlékfoszlányok, tervek és zaklatott gondolatok gyűjteménye. Sok apró adalék a szerzőről, az emberről, aki egy tetűt is sajnált megölni, mert ahogy egy parasztember mondta, „a tetű nem ember, nem issza ki az összes vért”. A gyerekről, aki ötévesen közölte, hogy a világot át kell alakítani, „minden pénzt ki kell dobni”, hogy „ne legyen annyi rongyos, koszos gyerek az udvaron, akikkel nem szabad játszania”. A gondolkodóról,  aki nagyon hamar ráébredt arra, hogy „vannak emberek, akik ugyanúgy [nem] gondolkodnak, mint ahogy mások azt állítják: »Nem dohányzom«.”

Gyerekkorának meghatározó emléke, hogy amikor elpusztul a kanárija, és a gesztenyefa alá temeti, a házmester fia azt mondja neki: „a kanári zsidó volt”. És ő is az.  A házmester fia a mennyországba jut, ő meg legjobb esetben is örök sötétségben él majd, mondja neki a másik fiú. Neki, aki a sötét szobában is fél.

Nem szívesen alszik éjszaka. Mint egy marslakó, elcsodálkozik azon, miért tesznek az emberek vázába vágott virágot, képet a falra, állatbőrt a padlóra. Milyen kezdetleges az ember.

A gyermek- és ifjúkori emlékfoszlányok közé a jelen mozaikdarabkái ékelődnek. Korczak az árvaház elkülönítőjében él, spártai körülmények között, az ágy alatt egy üveg vodka, az éjjeliszekrényen rozskenyér, kancsó víz. A rá bízott gyerekekkel kapcsolatban viszont azt vallja: „Teljes odafigyelés, teljes szabadság, a szürkeségbe szőtt teljes mese.” Elhagyatott, nehéz sorsú gyerekekből pedig nincs hiány. „A város úgy dobálja nekem a gyerekeket, mint a kagylókat” − mondja.

Ő pedig gondjaiba veszi őket, és figyel rájuk. Az álmai rémálmok, a napi teendőkbe belefárad. „Szerződést kötöttem az élettel: kölcsönösen nem zavarjuk egymást.” Túl sok háborút látott, bejárta a világot, dolgozott, tanult, írt, rádióműsort szerkesztett, de mintha itt találna magára, kívül önmagán.

Pihenésképpen átjár a gyerekkórházba. Igazságot tesz, a gyerekekkel lapot szerkeszt, pénzért könyörög, örül, ha az Árvaház kap 200 kiló krumplit.

 

„Egyszer az Árvaházat elhagyó fiú ezt mondta nekem: Ha ez a ház nem lett volna, sosem tudtam volna meg, hogy léteznek a világon becsületes emberek, akik nem lopnak. Nem tudtam volna meg, hogy lehet igazat mondani. Nem tudtam volna meg, hogy igazságos törvény is létezik a világon.”

 

Orvos és pedagógus egyszerre. Zseniális ötletei vannak, ha már a gettóba zárva az eszközei egyre fogynak, megtesz mindent, de csak a vállát vonhatja meg, ha egy-egy gyerek meghal.

 

„Megállapítottam a klozetdíjat: Kisdolog végzéséért öt legyet kell elkapni. Nagydolog – másodosztály (vödrös-hokedli kivágott nyílással) – tíz légy Első osztály – ülőke – tizenöt légy Egyikőjük megkérdi: Fizethetek később is a legyekkel, mert nagyon kell…? Mire a másik: Végezd csak a dolgod… majd én elkapom helyetted őket. Az elkülönítőben elkapott légy kettőnek számít. És az számít, ha egy lecsapott légy elröpül? … Ha már elkaptad, akkor van meg. De túl kevés a légy. … Tízegynéhány évvel ezelőtt Gocławekben így irtották ki az óvodások a poloskákat. A jószándékú közösség – hatalom.”

 

Mindig nem lehet igazságot tenni, de a gyerekek közül sokan újrakezdik az életet, lesz belőlük híres zenész, aki Amerikába megy férjhez, és adományokkal támogatja az árvaházat, és lesz, aki Korczak ceruzáit faragja ki gondosan, hogy éjszaka írhasson.

Érdekes, ahogy a töredezett mondatok egyre kerekebbé formálódnak a vég közeledtével. A szavak metszenek, mint a kés.

„Részvételem a japán háborúban. Vereség – kudarc. Az európai háborúban – vereség – kudarc. A világháborúban… Nem tudom, hogyan és minek érzi magát a győztes hadsereg katonája.”

A gettót kiürítik, látja, amit lát, de senkinek nem kíván rosszat, mert nem tudja, hogy kell azt csinálni.

„Mély lesz a kutam, ha lesz elegendő időm rá” − idézi fel Thomas Mann Józsefének kezdőmondatát még a Gettónapló elején. 1942. májusa a Gettónaplóban említett első dátum. 1942. augusztusában Korczak a gyerekekkel együtt elpusztul Treblinka gázkamráiban.

„Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?”− írja Thomas Mann. Számít, hogy Korczaknak milyen mélyre sikerült ásnia? Vagy elég a tudat, hogy a történet volt, van és lesz, mindig jönnek mások, akik újabb szerződést kötnek az élettel. Akiknek talán segít, hogy élt és halt a világon egy „öreg doktor”, pont ő, pont ilyen.

Janusz Korczak: Gettónapló (Könyv&Kávé, Budapest, 2017)

Az írás rövidített változata itt olvasható: „Na és akkor mi van?” KÖNYVKRITIKA – LXII. évfolyam, 9. szám, 2018. március 2. Élet és Irodalom

SZÓ

 

"Engem nem látott senki még. S az évek
suhantak. ..." 
Babits Mihály: Síremlék

Láthatatlan vagyok, mondja. 

Láthatatlan a gondolkodó. Aki előre lát, de hiába szól.

Láthatatlan a magányos kirekesztett. Láthatatlan a fájdalom, a nyomor.

Átlépünk az utcán a hajléktalan koszlott matracán. De legalább valaki ad matracot.

Láthatatlan, aki ad.

Láthatatlan az éhség, a fázás, a bántalmazás.

Láthatatlan a gyerekek ellen erőszakot alkalmazó szülő, pap vagy tanár.

Láthatatlan a verbális erőszak.

Láthatatlan az agyunkat satuba szorító sok csökevény, szabályok és hagyományok ötvözete.

Láthatatlan az ellenszegülés és láthatatlan a szenvedély.

Láthatatlan minden, ami lényeges.

Láthatatlan a művész, aki láthatóvá tehetné a láthatatlant.

Láthatatlan a tudós, aki gyógyírt keres láthatatlan sebekre.

Láthatatlan az élet, a mindennapok. Láthatatlanná teszi a celeb- és politikuskultusz, a jó- vagy rossz lét, a közösségi oldalak virtuális világa, a tévé, a sör, az autó, a ház. Jólesően nyújtózva sajnálkozunk, szidalmazunk, sanyargatunk vagy szenvedünk, és pereg tovább az idő, szétmorzsol minket, mert megállni nem lehet. Pénzt kell keresni, futni kell a nyájjal, hajtani kell az elkóborló birkát. Ma már a pásztor is láthatatlan, nem hever el a fűben, és nem bámulja az eget, hanem egy vadászkastélyban számolgatja a pénzét, mielőtt és miután láthatatlan vadakat lő ki.

Láthatatlan a rossz és a jó, láthatatlan a filozófiai megfontolás és a napi döntés. Láthatatlan, hogy a kettő egy.

Láthatatlan az egyén, fortyog egy katlanban a massza.

Láthatatlan az űr, ami körülveszi, magába zárja és egyszerre szétroppantja.

Láthatatlan az ember és minden alkotása.

Láthatatlan a látható.

Önmagába fordul vissza a semmi. Akkor hát nem kellene újrakezdeni? Az alapoktól. Hogy az ember él, hogy két ember szövetkezhet, de csak akkor, ha nem öli meg egyik a másikat. Hogy szép a tavasszal virágba boruló fa és szép lehet egy ráncos arc is. Szép a megszenvedett élet minden barázdája. Lehet újra közel kerülni emberhez, fához, földhöz, a vizek minden cseppjéhez, a sivatag porszemeihez. Lehet egy szempárba feledkezve láthatóvá tenni múltat és jövőt. Csak nagy levegőt kell venni. Amíg van. Láthatatlan, de ha beszívjuk, látható lesz. Az ember testesít. Porrá lesz, újjászületik. Megáll, körülnéz, szóvá tesz és viseli a szó súlyát.

Mert a szó látható. De késő, ha már lángbetűkkel írják.

CSAK

 

„Törvényt, de elevent, tehát,

hogy ne csapódjunk folyton össze,

hogy részlet-igazát

kiki illessze a közösbe,

úgy mégis: emberek maradjunk,

…

A lét tegyen rendet, ne a halál!”

Illyés Gyula: Óda a törvényhozóhoz

Csak lenni.

Ki emlékszik ma már a háborúra? A magyar miniszterelnök, aki korábbi országlása idején is előszeretettel használta az „idegenszívű” és az „élettér” szavakat, biztosan nem. De nem tudni is felelősség, ahogyan a tudást, a tapasztalatot, a megértés lehetőségét továbbadni is.

Ki emlékszik ma már az örményekre? – mondta Hitler 1939. augusztus 22-én, a második világháború előestéjén. Aztán megtartotta a főpróbát,  A T4, vagyis az eutanázia-hadművelet során csak 1939 szeptembere és 1941 augusztusa között 70 000 skizofréniában, epilepsziában, szklerózisban, szifiliszben vagy gyengeelméjűségben szenvedő embert gázosítottak el. A betegek szállításáért az a  Stangl felelt, aki később a sobibori és treblinkai tábor parancsnoka lett, és húsz év múltán is azt mondta, csak parancsot teljesített, jól végezte a dolgát, és nem felelős semmiért.

Anatólia és Kilíkia 2,5 milliós örmény lakosságából 1915 és 1922 között 1,5 milliót irtottak ki az ifjútörökök a „Törökország a törököké” alalpelv nevében. Az első világháború kitörése után született meg a végső döntés a népirtásról, az ürügy állítólagos elrejtett fegyverek elkobzása volt. Elsőnek az értelmiségieket deportálták.

„A deportálás gyakorlatilag egyet jelentett a halálbüntetéssel, hiszen az érintettek többsége már a hosszú menetet is nehezen bíró asszony és gyermek volt … a halálmeneteket kurd és cserkesz bandák rabolták ki. Az angorai örményeket szabályos mészárosmunkával darabokra vagdosták és a húscafatokat Asi Yozgad közelében a folyóba dobálták.

A deportáltak füvet, sáskát, döghúst vagy saját halottaik húsát ették. … Zekki kormányzó, a Der el Zor-i terület ura különösen hírhedtté vált. Lóhátról kapott fel egy-egy gyereket a menetből, s a levegőben megpörgetve csapta hozzá őket éles kőhöz vagy sziklához. Más alkalommal 500 fiatal örményt záratott be egy karámba víz és élelem nélkül a tűző sivatagi napon, mindaddig, amíg elborult elmével egymásnak nem estek. Szolgálata alatt több mint 20 000 embert ölt vagy öletett meg.” (Rubicon)

A népirtást a mai napig 22 ország ismerte el. Törökország és Magyarország nincs közöttük.

Magyarország ma Soros-tervről beszél, idegengyűlöletet szít, és ezzel erőszakra biztat.

Alig élnek ma már olyanok, akik még emlékeznek a legutóbbi nagy háborúra és az előzményeire. A 88 éves anyám még meséli nekem, újra és újra Orovánék történetét. Gánt-Bányatelepen élt az idős házaspár, az öreg a bánya főkönyvelője volt. Tisztességes, munkában megőszült emberek, három gyereket neveltek föl, mindenki szerette őket. 1943-ban, egy reggelen a cseléd benyitott a lakásba, és nem találta őket sehol. Aztán észrevette az asztal sarkára tapadt véres hajcsomókat. Többet nem látta senki Orován Györgyöt és a feleségét.

A három gyerekből a lány Svájcban tanult, ő életben maradt. A két fiút elvitték munkaszolgálatra. Aztán jött volna a gettó. Öcsit, a kisebbiket Gonda Pista barátja, a megyei főtanácsos fia bújtatta, a házuk kertjében álló fészerben. Az étkezéseknél a zsebébe dugdosta az ételt, hogy kivigye neki. Amikor az apa észrevette, színt kellett vallania, és Öcsit elküldték. Mór mellett dobott ki a marhavagonból egy cédulát: elkapták és viszik Auschwitzba. Többet nem hallottak róla.

Orován Gyurka Karcsi nagybátyám barátja volt, együtt jártak gimnáziumba. Gyurka egy Gánt melletti erdei barlangban bújt el, ott töltötte 1944−1945 telét. Karcsi hátizsákban vitte ki naponta a szükséges holmit. Amikor Gánt és Székesfehérvár határában állt a front, az oroszok kapták el az erdőben. Azt mondta nekik, vadászni megy, de a hátizsákjában megtalálták az elemózsiát. Nem ölték meg, csak majdnem agyonverték. Gyurka túlélte a háborút, csak a veséje ment tönkre, 1952-ben belehalt. A majdnem nyolcvanéves nagynéném ma is gondozza a sírját a székesfehérvári temetőben.

Legkedvesebb barátom és pótanyám 18 éves volt, amikor a szülei eltűntek. Sosem heverte ki, hogy ő életben maradt. Az édesapa és az édesanya is orvos volt, dolgoztak, amíg csak lehetett, a gyerekeiket megmentették, de róluk azt sem tudni, a Dunába lőtték-e őket, vagy a Szabolcs utcai kórházban pusztultak el jeltelenül. Hogyan gyászolhatjuk azt, akinek a halálát évtizedeken át csak sejtjük, de nem tudjuk? Hogyan birkózik meg az elme a gonoszsággal, ami mindig értelmetlen és akkor is az egyes emberen csapódik le, ha általánosságban gondolkodunk róla?

(Menekült)válság volt, van és lesz. Erőszak és bűnbak-keresés is. No meg hő nemzeti érzelmek. Önérdek. A Szíriából, vagy más világégés elől menekülőket éppen úgy utasítják el, vagy szeretnék elutasítani a világ országai, ahogy annak idején a zsidókkal megrakott hajókat fordították vissza mindenhonnan. Ürügyet mindig lehet találni a segítség megtagadására. Félni is mindig lesz mitől. De legalább ezt a keresztény Európa maszlagot hagyjuk. Meg a törvény betűjének tiszteletét. És mindenki gondosan nézzen tükörbe: legalább az elméjében képes-e rendet tenni, hogy fölvértezze magát − a múlt tudatában − a jövőre. Tud-e egyensúlyt teremteni, megőrizni a szépséget és a derűt. Tud-e átmenteni és újjáépíteni, mert ez a mi munkánk, és nem is kevés. Csak ennyi. Csak.

 

A fotón Aline Ohanesian örmény holokausztról szóló könyvének borítója.

A műfordítóval készült beszélgetés felvétele a hivatkozásra kattintva meghallgatható, beszélgetőtárs: Oláh Andrea.

Mi. Én. Te

 

 

Még ki lehet nyitni.
 És be lehet zárni.
 Még föl lehet kötni.
 És le lehet vágni.
 Még meg lehet szülni.
 És el lehet ásni.
            Pilinszky János

 

Nem vagyok hős.

Amikor több évtizedes tanári pályámra azzal tettem fel a koronát, hogy előbb tisztségeket nem vállaltam, azn felmondtam az állásomat, úgy éreztem, olyan vállalhatatlan dolgokra köteleznének, hogy semmilyen okkal és ürüggyel nem maradhatok. Minden józan ész ellenére sem volt más választásom. Nem tartott el senki, ellenben én másokat igen, adósságokkal terhelve fejest ugrottam a szakadékba. Ráadásul éppen kezdtem érteni, amit csinálok. Egyre többet készültem az óráimra, és egyre kevésbé voltam látványosan jelen. Megtanultam mozgatni a szálakat. Halálos izgalomban figyeltem, hogy jó előkészítéssel a dolgok működnek, szinte nélkülem is, a nyiladozó elmének leginkább bátorításra és lehetőségre van szüksége. Nem volt könnyű az utolsó kérdésekre felelni, miért megyek el, miért hagyom ott őket.

 

Később egy ismerős megrótt, amiért újra és újra szóvá tettem, egy-egy nyilatkozatban, belső levélben, vagy tüntetésen: felmondtam, az új törvény miatt. Nem biztos, hogy ez az egyetlen út, de ezt is meg lehet tenni és túl lehet élni. Nem hőstett volt, hanem kényszermegoldás. Fájt. Bár hagytam volna a szemérmeskedést! Álltam volna ki azonnal a nyilvánosság elé, neveztem volna meg az iskolámat, és kiabáltam volna ki a világba, amit csak a felmondásom szövegében rögzítettem: a számomra vállalhatatlan törvény az ok. Amiben ott volt már minden, ami azóta megnyomorított diákot, szülőt, pedagógust. Előrevetítette a sok fiatalkorú munkanélkülit és idősebb megalkuvót, a társadalom elbutulását és apátiáját, a lázadók kifáradását, a bűnbakkeresés veszélyét.

De nem vagyok az igazság egyedüli birtokosa, és utálok kiabálni. Szerepelni, színpadokon ágálni is. Egyszerűen csak bizonyos dolgokat meg kell tennem, mert különben nem kapok levegőt. Másokat meg nem, ugyanezért. Nem a legpraktikusabb életstratégia. De az én téridőmben másképpen nincs értelme a létezésnek.

Nem csapok agyon szúnyogot és a pókot kiviszem a kertbe.

A pókot egyszer lehúztam a vécén. Aztán rájöttem, ez nem én vagyok. Ilyenkor idomulni akarok. Bizonyítani, hogy felnőttem és életképes vagyok. Tudok ölni. Gyilkos vagyok, nem áldozat.

Nem megy.

Nem hiszek a háborúban, a halálbüntetésben, nem hiszek az állam, a törvény feltétlen tiszteletében. Hiszek Hume-ban, vagy inkább Hume-nak. Aki gondolkodott az emberi természetről, és leírta, miért kell engedelmeskedni a törvénynek. Ami pont arra való, hogy az egyik ember ne gyilkolja le a másikat, mert anélkül is képes − a törvény segítségével − megvédeni a tulajdonát. Ám az ember, ez a csodálatos lény, egyben szörnyeteg is. Időről időre kifordítja a törvényt, és saját céljai érdekében mások megnyomorítására használja fel. Ezúton üzenem tehát kormányoknak és népeknek, az 1948. december 10-én, a második világháború borzalmai után elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával, annak is az első cikkelyével: „Minden emberi lény szabadnak, egyenlő méltósággal és jogokkal születik. Értelemmel és lelkiismerettel bírván, testvéri szellemben kell egymás iránt viseltetnünk.”

Az 1993. évi XXXI. − szabadságjogokkal foglalkozó − törvény Magyarországon is jóváhagyja e jogok nagy részét, és így folytatódik: „A jelen Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő megkülönböztetés nélkül kell biztosítani.”

 

Nos?

Azt mondják, régen volt háború. És az ember emlékezete nagyon rövid. Paragrafusokat minek böngészne, inkább idomul. Fortyog körülöttünk a világ. Szorongunk, elbizonytalanodtunk. Az ember bűnbakot keres, és ütni vagy ölni akar. Közben tekintélyt tisztel, szép szavakat, mint isten, haza, család. Honvédelemről beszél, miközben azt se tudja, hogy a haza nem elvont fogalom, nem országhatár és kerítés, hanem a valahová tartozás érzése, egy tó, fa, kavics vagy mosoly − egy nyelv, táj, kultúra, emberek szeretete. De mások otthonát elvenni, mások kultúráját nem tisztelni, látszólag a sajátunk védelmében, egyszerűbb mint gondolkodni, és megérteni, hogy az a nép marad meg, amelyik tudja, hogy a kultúra fontos, tiszteli másokét és őrzi a sajátját. Amelyik nem nézi le sem a tudást, sem a művészetet. Nehéz véleményt formálni és kiállni amellett, amiben hiszünk. Pedig ott ordít a képünkbe mindenhol, a magyar alaptörvényben is, „az emberi méltóság sérthetetlen”. Ez a félmondat, ha mindenki tisztelné a törvényt, megakadályozná a kiszolgáltatottak megalázását és még nagyobb nyomorba süllyesztését, bátorságot adna, hogy emeljük fel a fejünket, védjük a betegeket, a gyerekeket és öregeket, védjünk mindenkit, akit bántanak, védjük önmagunkat, és ne hajoljunk meg bárki akarata előtt. Senki nem áll fölöttünk, csak azért, mert hangos, vagy gazdag, valamilyen hierarchiában parancsot oszt, vagy egy kifordított, hatalmát szolgáló törvényre hivatkozik. „Emberek, nem vadak – elmék vagyunk!”

Vagy lehetnénk.