2019. október 24.

Tűnődöm. Talán ez a legfontosabb dolgom a földön.

Hogy kihangosítom? Talán választ várok. Talán nem akarom, hogy a fülemben dübörögjön a vér.

“Az öncsalás lényege azt hiszem az, hogy a rémségeket mindig mások követték el, a németek, az oroszok, a nyilasok, a kommunisták. Mi egyrészt nem tehettünk mást, másrészt amit lehetett, megtettük. Ez nem szabad, felnőtt ember beszéde. A fasizmus is, a kommunizmus is jobban átjárt minket, mint ahogy arra gondolni szeretnénk. Éppen hogy nem kollektív bűnösségről beszélek, hanem az egyéni felelősségről, mert csak az teremthet bármilyen közösséget.” (Esterházy Péter: Javított kiadás)

Esterházy nem válaszol, inkább kérdez. Vagy jajgat. Káromkodik vagy fütyörészik.

Gyerekkoromban elrántottam az autó kormányát. A nagybátyám vezette a kis bogárhátút, amit annyira szerettem. Felelősség? Kicsi voltam. Nem tudtam, mi az a népautó, nem tudtam, hogy létezett egy Hitler nevű emberszörnyeteg. Nem tudtam, hogy az ember lehet csodálatos, szörnyű, vagy csak esendő. A szolgálati lakásunk mellett, az iskolaparkban tettünk egy kört. Valamitől megijedtem, megrántottam a karját, és nekimentünk egy fának. Komoly baja senkinek nem esett. De eshetett volna. Felelős voltam? Vagy csak egy rémült gyerek?

Garázst építettünk. Lehettem négy-ötéves. Az apám mellett ültem, egy padon, amikor dőlt a gerenda. A fejemre. Ott volt mellettem, mégsem tudott megvédeni. Ez lett volna az első árulás? Túléltem, de ma is látom magamat kívülről, ahogy a fejemből dől a vér.

Vér, vér. Ez a könnyebb. De mi legyen a láthatatlan sebekkel? Amikor az apám bántotta az anyámat. Amikor az anyám nem tudott másképpen létezni, csak úgy, hogy provokálta apámat, hogy bántsa őt. Amikor láttam a kék-zöld foltokat, hallgattam a hazugságokat, és nem tehettem semmit. Tehettem volna?

Az apám nem volt besúgó. Katonaszökevény igen. Aztán hadifogság, amerikai. Csontsoványan, húszévesen elveszti az apját. Beszolgáltatja a földeket, egy rabgazdaságban agronómus. Nem akar belépni a pártba, nem jut előre. Aztán belép a pártba. És ő lesz a helyi kiskirály, pénze nincs, annyira sosem lesz romlott, hatalma igen. Önmagának mondogatja, hogy ő mindig visszabeszélhet a párttitkárnak, akit egyébként primitívnek tart, de együtt vadászik a magasrangú vendéggel, akit odahoz. Legyen az magyar miniszter, vagy jóval később, amerikai szenátor.

Az apám kínban hal meg. Lekötözik a kórházban. Csak én látom a halott arcát, lezáratom a koporsót, mielőtt az anyám, a testvéreim megnézhetnék. Jól teszem-e? A fiam még egyéves sincs, a sukorói kertben sírdogál az unokahúgom felügyelete alatt, míg én a temetésen.

Huszonöt év után hagyom el a fiam édesapját, akit szeretek, akivel nem tudok élni. Találkozom azzal, akire mindig is vártam. Aki a másik felem. Akivel a fiam boldognak lát. Ezzel tönkreteszem az apját, akiről nem tudja, hogy boldognak akarja látni. Én teszem-e tönkre vagy mindenképpen pusztítaná önmagát, ahogy az addigi életében. Felelős vagyok-e azért, hogy nem lett boldog mellettem, nem felejtette el az ivást, a cigarettát, a múltat? Hogy robotoltam, összetartottam valahogy az életünket, azt hittem, derűs vagyok, de a fiam nem látott boldognak?

Majd harminc év után felmondom a tanári állásom. Új köznevelési törvény, amihez nem asszisztálok. Iktattatom a felmondásomat, megnevezem az okot. Iktatják. Az igazgatóm elmondja, hogy végsősoron egyetért velem, de nem tehet mást, mert ez az ő kis iskolája. Sajnálom a kollégáimat, a tanítványaimat, mindent, amit én is segítettem felépíteni. Ezért hiába érzem úgy, hogy a fejesugrásom a semmibe − nincs másik állásom, nincs pénzem, el kell tartanom a gyerekemet és részben az apját − közügy, nem ütöm meg a panaszdobot, nem fordulok a nyilvánossághoz. Mondok viszont tüntetésen beszédet, létrehozok egy civil szervezetet a lázadóknak, de aztán nem állok az élükre, mert nem vagyok én népvezér. Naivul hiszem, hogy ha kereteket adok, lehetőségeket teremtek, szálakat összekötök, az elég, a keretet majd kitöltik mások. Mert felelősek. De nem. És én sem vagyok az, ha elkezdek valamit, aztán félúton − fanyalgó értelmiségi − kiszállok.

Bűneim tudatában írok és nem írok. Mindent megírtak mások. Úgy, ahogy én tudom, csak én tudom. Igazságok. Felelőtlenség nem írni, csak azért, mert némi erőfeszítés árán kiiktattam magam az irodalmi közből is. Felelőtlenség nem élni inkább. Végre, annyi év után, ezen a ránk romló kicsi bolygón élvezni még a levegőt, a napot, az esőt, a gyerekeimet, a szerelmet. A barátaim társaságát. A lépésről lépésre rendbehozott kis parasztházat. Az édesanyám jelenlétét, akit persze akaratlanul, néha csak a hasonlóságommal, bántok (felelősség?). Élvezni még a kő zuhanását is, ami telibe találja a lábamat. A mozgásképtelenséget is, ami lehetővé teszi, hogy egy hétig ne rohanjak, ne robotoljak, hanem olvassak és írjak, felelőtlenül, boldogan.

TÜKÖR

 

kinek mondhatnám el, hogy reggelente

arra ébredek: nincs. még nem tudom,

ki vagy mi, érzem: a rossz iszamos

zöldje lehúz, le a mélybe a hínár.

kinek mondhatnám el, hogyan merítem

már odafönt magamba a tudat

tőrét: nincs G. nincs J. és reszketek

naponta, hogy Zs. maradjon velem.

teendők balzsama hoz enyhülést,

egy-egy mosoly vagy érintés a gyolcs,

de máris megfertőz a napi szenny:

kilakoltatták és munkája sincs,

a bűne annyi, hagyta, hogy becsapják;

az utcán él, de már ott sem maradhat −

hová legyen? tanuljon meg repülni?



elképzelem a sok hajléktalant,

összekapaszkodva keringenek

fölöttünk, csillámhajukat a szél

fésüli, eső mossa, nap szárítja,

fészket rak benne ezer madár,

ujjaik közt hajtás sarjad, sziget

terül lebegő testük alá, billen

a föld tengelye, élet költözik

belénk megint, közlekedési lámpa

lesz, szenvedni többé senkit se hagy,

gombnyomásra elenged a halál.

Lázár Júlia: Elenged

 

Április óta

nem írtam ide. Mozdulatlanná dermesztett a csalódás, amire számítottam, a közeg, amiben léteznem kell, a hallgatás, ami körülvesz. Most, napokkal a fiam 25. születésnapja után, miatta (is) újra fel kell vennem a fonalat.

Újra és újra egyetlen kérdés motoszkál a fejemben, miközben tudom, hogy soha nem létezik egyetlen tökéletes válasz. Azért nem, mert az ember esendő. A robotok világában majd az ellenkezője okozza a bajt. Ez az egyetlen kérdés: a felelősségé.

Úgy érzem, most nem tehetek semmit. Kudarcot vallottam, mert amikor sokan hallgattak rám, nem vállaltam vezérszerepet. Szavakat pufogtattam (vagy mégsem?): csapatmunka, közös gondolkodás, közösen hozott döntések, konszenzussal elfogadott szabályok. Azt mondtam, senkinek nem írhatom elő, sem én, sem más, sem egy adott szakmán belül, sem kívüle, hogy mit tegyen. Azt mondtam, nem elég magunkra csukni az osztályterem ajtaját, vagy nem elég

 megírni, amit gondolunk, és könyörögni egy kiadónak, hogy kétszáz példányban adja ki. Azt mondtam, tömbösödni kell, építkezni, véleményt formálni, szolidárisnak lenni, mindegy hogy az ember tanár, író vagy kéményseprő. Azt mondtam, nem gazemberekkel kell tárgyalni, akkor sem, ha kormánynak nevezik magukat, hanem a társadalmat adó egyénekben kell tudatosítani, mi történik. Akarják-e. Hazaszeretet és kereszténység nevében gyilkolni akarnak, illetve gyilkosokat támogatni, vagy melldöngetés nélkül gondolkodni, következtetéseket levonni, cselekedni. Például elmenni egy szavazófülkéig. Vagy százezrével kimenni a Parlament elé. amikor családokat tesznek az utcára, ahonnan aztán kitiltják a hajléktalanokat.

Már a meséből tudjuk, a tükör a hibás, ha nem mutat bennünket elég szépnek. Márpedig édesmindegy, szépek vagyunk-e, ha majd az egész bolygót fenyegető veszélyekkel (klímaváltozás, éhínség, fertőző betegségek) kell szembenéznünk. Régi trükk, hogy a nyomorgó és tudatlanságban tartott embert könnyű manipulálni. Az is, hogy állandó bűnbakkereséssel és gyűlöletkeltéssel a gerjesztett indulatot mederbe tereljük, el a megnyomorító, kizsákmányoló, butító hatalomtól, ami ugye, csak rendet tart és megvéd. Teljesen mindegy, mihez hasonlítjuk a NER-t, a lényeg az, hogy van mihez hasonlítanunk. A huszadik század tapasztalatai után ki kellene mondanunk, hogy az emberellenesség bűn, és aki kirekesztő, az emberellenes. A többi maszlag.  Tükör által, homályosan. Pedig a szeretet hosszútűrő, kegyes. De hol van?

Kötelező olvasmánynak ajánlom a további gondolkodáshoz Zoltán Gábor Orgiáját. Különben újra és újra hajlamosak vagyunk elfelejteni, mire képes az ember és milyen törékeny az élet. Aztán tegyünk mellé sok másik könyvet. Akár a Hipertér  címűt Michio Kakutól. Nézzük meg Scorsese Hugóját. És döntsük el, mit akarunk.

VAGYUNK?

 

LUCIFER
Nem adhatok mást, csak mi lényegem.

(Madách)

William Blake: The Lovers Whirlwind (1827)

Hawking halálhírére gondolok, az emberre, aki olyan sok évig legyőzte a halált, és olvasom a fiamtól kapott, Az Univerzum című könyvet. Lenyűgöz, bár csak félig értem. Aztán átváltok egy másikra: David Kertzer: Pápák a zsidók ellen. Megtudom, hogy a Pápai Államban kötelezték először sárga szalag viselésére a zsidókat, többszáz évvel ezelőtt. Gettóba zárták őket, elvették a gyerekeiket. Vajon miért fél az ember a földönkívüliektől, amikor nála kegyetlenebb senki nem lehet? Hallgatom a napi híreket. Az európai keresztény értékekről. Elfordulok. Fordítok egy érdekes könyvet a New Yorkban élő, magányos művészekről, akiket kivetett magából, majd szentként tisztelt a társadalom. Mert mások. A gyerekkorukban meggyötörték, megalázták őket a felnőttek, de a művészet segítségével kiverekedték magukat a mocsokból. Pontosabban, sikerült a rajongóknak tetsző szerepben elbújniuk. A gyereklelkük a testüket űzte magányos utakra, hogy oldja a félelmet és a riasztó emlékeket. Magánnyal a magány ellen, halálos veszedelmekkel a halál ellen. Ki bolondabb, aki ebben a valóságban él, vagy aki másikat, de legalább másokra ártalmatlan, sőt erőt adó valóságot teremt magának? És mi van, ha a teremtett valóság másokra ártalmas?

Hogyan juthattunk el a huszonegyedik század Magyarországán odáig, hogy a gyerekek egymást egy nagyon idős − nem mellesleg okos és jótékony − üzletember szellemével riogatják? Hogy gyerekek és felnőttek gyűlölködnek, olyan varázsigéket mormolva, amiknek jelentésével − hiszen ez vajákolás − nincsenek tisztában? Hogyan jutottunk vissza a megugró tudományos fejlődés évtizedei után a középkori boszorkányüldözéshez?

Miközben az ember megismerte az emberi génkészletet, sőt akár klónozni tudja önmagát, a saját képére intelligens gépeket formáz, csillagtávcsöveivel sok millió fényév távolságba ér el, a részecskegyorsítóval leképezheti a világegyetem születését.

Hogyan fér ide a parlamentben morzsolgatott rózsafüzér, egy miniszterelnök-helyettes állatokon kiélt gyilkos hajlamai, egy Menzel-filmben is túlzásnak ható, helikopteren utaztatott rénszarvas, hogyan a nagyléptékű, mégis pitiáner tolvajlás, hogyan az átlagember, aki képes férgek előtt hajbókolni?

Vagy éppen arról szól a huszonegyedik század, hogy a hírdömpingben az emberek kilencven százaléka saját valóságot épít önmagának, és kizárja, vagy erősen korlátozza a híreket? Nem buta, hanem konfliktuskerülő? Ezért lehet fontosabb a helyi újság, a horgászegyesület, a birkapörkölt, vagy a köldöknéző irodalmi felolvasóest, mint a Szíriában megölt és megcsonkított gyerekek, a valóság a röszkei határon, a Törökországban életfogytiglanra ítélt újságírók, az univerzum tágulásának mértéke vagy az ellopott földek, iskolák, trafikok és közvagyon?

Mikor járunk el helyesen és hogyan találhatjuk meg az életünkben az egyensúlyt? Tényleg ki kell zárni mindazt, ami nem tartozik szorosan a mindennapjainkhoz, legyen az a művészet, a politika vagy a világegyetem? A nyolcvanas években írta egy angol barátom, akinek azt mondtam, képtelen lennék nem Magyarországon élni: „how closed you all are”. Még mindig nem tudom, pontosan értem-e. Mennyire be vagytok ti zárva, illetve zárkózva. Nem mindegy. Az élete végén a vallásba menekülő T. S. Eliot az „endure”, az elvisel igét használja. Semmi kifogásom a vallás ellen. A remeteség különböző válfajai ellen sem. Még hajlok is rá. De a harmadik évezred tanulsága, azt hiszem, éppen az lehet − ha megérjük −, hogy nem elég a kisebb-nagyobb dobozainkba zárkózva tenni a dolgunkat, és elviselni, amiről mások döntenek a fejünk fölött. Muszáj kitekinteni, és muszáj kívülről visszanézni önmagunkra. Muszáj messzebbre látni a saját kicsi világunknál. Muszáj döntést hozni, és megtenni az első lépést, aztán a többit. Kifelé, az ismeretlenbe, látszólag védtelenül.

Talán minden este fel kellene csak nézni a csillagokra, és elgondolni, a parányságunkban is micsoda lehetőséget kapunk az élettel. És milyen hazugságokkal, önbecsapással vesztegetjük el. A magunkét és másokét. Pedig egyszeri és ismételhetetlen. Csak a „delete” gomb működik, hiába csalunk, nincs „reset” sem „copy paste”, sem „save”.

NA ÉS AKKOR MI VAN?

 

Na és akkor mi van, ha fáj a nyelvem, akkor mi van, ha kivégezték? Tudja, hogy meg kell halnia. Hogyan  tovább? Mindenki csak egyszer hal meg, többször nem.” (Janusz Korczak: Gettónapló)

Könyv&Kávé, 2017

Amikor Stangl, a treblinkai táborparancsnok 1970-ben, a düsseldorfi börtönben az ítéletre várt, egy Kramer nevű német asszony kereste fel. Korczak meseregényét vitte el neki, és megkérdezte: hogyan tehette, amit tett,  és mit érzett a gyerekek láttán. Stangl zavarba jött, és azt mondta, nem emlékszik. A róla interjúkönyvet író magyar származású brit újságírónő, Gitta Sereny később kiderítette, hogy nem is emlékezhet, mert mire őt 1942 nyarának végén kinevezték a haláltábor parancsnokának, sem a 200 gyerek, sem Korczak nem élt már. Igaz, csak napokkal kerülhették el egymást. És az ítélet szerint Stangl majdnem egymillió másik ember haláláért felel. Az egykori táborparancsnok élete utolsó napjait azzal töltötte, hogy elolvasta és kijegyzetelte Korczak művét, és saját bevallása szerint lenyűgözte a könyv.

Számít-e mindez ma már? Hogy gyilkos és mentőangyal a betűk terében, utólag találkozott? Hogy Stanglnak − aki a hathetes interjú során végig azt emlegette, ő csak a dolgát végezte, a lehető legjobban működtette a rábízott rendszert, de ő maga nem ölt meg senkit − talán éppen ez kellett a ráismeréshez: az alapos közreműködésével megsemmisített embermassza emberekből állt? Napokkal azután, hogy megkapta Korczak könyvét, és befejezte az interjút,  elismerte, hogy bűnös, mert még mindig él − aztán meghalt.

Számít-e? És a 200 árva meggyilkolása után számít-e, hogy orvosuk és tanítójuk, aki a példájával és papírra vésett szavaival a tömeggyilkos Stanglra, erre az önmagát sikeresen áltató egykori osztrák rendőrre és talán ránk is hat, nem hagyta őket magukra, hanem velük ment a halálba?

Janusz Korczak, eredeti nevén Henryk Goldszmit, Varsóban született, 1878-ban. Orvos volt, de író és a gyermeki jogok egyik első képviselője is. Pedagógus apja nemhiába becézte bambának és tökfilkónak, amikor 1912-ben rábíztak egy árvaházat, ő már tudta, hogy nem követelményekre és szigorra fogja alapozni a gyerekek nevelését, hanem a személyiségük tiszteletére, az önnevelésre és a demokratikus elveken alapuló önkormányzatiságra.  A gyermeknek alacsony a piaci értéke, mondja A gyermek joga a tiszteletre című írásában, majd hosszas elemzés után a következő − mai (oktatási) kormányzatokat megszégyenítő − következtetésre jut:

 

„Nem vagyunk csodatévők – nem akarunk sarlatánok lenni. Lemondunk a tökéletes gyermek csalóka ábrándképéről.

Követeljük: szüntessétek meg az éhezést, fázást, nyirkosságot, levegőt­lenséget, zsúfoltságot, túlnépesedést!

Ti nemzitek a beteg és gyönge gyerekeket, ti teremtitek meg a lázadás és fertőzés körülményeit: a ti könnyelműségetek, esztelenségtek és rende­zetlenségtek.

Figyelem: a mai élet terméke az erős, brutális ember – a homo rapax; ő diktálja a cselekvési módokat. A gyengék iránti engedékenysége hazug­ság, és hazugság az idősek iránti tisztelete, a nők emancipációjának elis­merése és a gyerekek iránti jóindulata. Hontalanul bolyong itt a Hamupi­pőke-érzelem. Pedig éppen a gyermekek az érzelmek fejedelmei; költők és gondolkodók.

Tiszteletet, ha ugyan nem alázatot, a fehér, világos, szeplőtelen, szent gyermekkornak!” (Szenyán Erzsébet fordítása).

 

Ugyanez a gondolat nem folytatódik, hanem megtestesül a Pászt Patrícia és Borzon Daniel fordításában 2017 őszén megjelent Gettónaplóban. A bevezetőben a könyvet gondozó Magyar Pedagógiai Társaság jelzi, ez egy valódi napló: töredékes,  színes mozaik, emlékfoszlányok, tervek és zaklatott gondolatok gyűjteménye. Sok apró adalék a szerzőről, az emberről, aki egy tetűt is sajnált megölni, mert ahogy egy parasztember mondta, „a tetű nem ember, nem issza ki az összes vért”. A gyerekről, aki ötévesen közölte, hogy a világot át kell alakítani, „minden pénzt ki kell dobni”, hogy „ne legyen annyi rongyos, koszos gyerek az udvaron, akikkel nem szabad játszania”. A gondolkodóról,  aki nagyon hamar ráébredt arra, hogy „vannak emberek, akik ugyanúgy [nem] gondolkodnak, mint ahogy mások azt állítják: »Nem dohányzom«.”

Gyerekkorának meghatározó emléke, hogy amikor elpusztul a kanárija, és a gesztenyefa alá temeti, a házmester fia azt mondja neki: „a kanári zsidó volt”. És ő is az.  A házmester fia a mennyországba jut, ő meg legjobb esetben is örök sötétségben él majd, mondja neki a másik fiú. Neki, aki a sötét szobában is fél.

Nem szívesen alszik éjszaka. Mint egy marslakó, elcsodálkozik azon, miért tesznek az emberek vázába vágott virágot, képet a falra, állatbőrt a padlóra. Milyen kezdetleges az ember.

A gyermek- és ifjúkori emlékfoszlányok közé a jelen mozaikdarabkái ékelődnek. Korczak az árvaház elkülönítőjében él, spártai körülmények között, az ágy alatt egy üveg vodka, az éjjeliszekrényen rozskenyér, kancsó víz. A rá bízott gyerekekkel kapcsolatban viszont azt vallja: „Teljes odafigyelés, teljes szabadság, a szürkeségbe szőtt teljes mese.” Elhagyatott, nehéz sorsú gyerekekből pedig nincs hiány. „A város úgy dobálja nekem a gyerekeket, mint a kagylókat” − mondja.

Ő pedig gondjaiba veszi őket, és figyel rájuk. Az álmai rémálmok, a napi teendőkbe belefárad. „Szerződést kötöttem az élettel: kölcsönösen nem zavarjuk egymást.” Túl sok háborút látott, bejárta a világot, dolgozott, tanult, írt, rádióműsort szerkesztett, de mintha itt találna magára, kívül önmagán.

Pihenésképpen átjár a gyerekkórházba. Igazságot tesz, a gyerekekkel lapot szerkeszt, pénzért könyörög, örül, ha az Árvaház kap 200 kiló krumplit.

 

„Egyszer az Árvaházat elhagyó fiú ezt mondta nekem: Ha ez a ház nem lett volna, sosem tudtam volna meg, hogy léteznek a világon becsületes emberek, akik nem lopnak. Nem tudtam volna meg, hogy lehet igazat mondani. Nem tudtam volna meg, hogy igazságos törvény is létezik a világon.”

 

Orvos és pedagógus egyszerre. Zseniális ötletei vannak, ha már a gettóba zárva az eszközei egyre fogynak, megtesz mindent, de csak a vállát vonhatja meg, ha egy-egy gyerek meghal.

 

„Megállapítottam a klozetdíjat: Kisdolog végzéséért öt legyet kell elkapni. Nagydolog – másodosztály (vödrös-hokedli kivágott nyílással) – tíz légy Első osztály – ülőke – tizenöt légy Egyikőjük megkérdi: Fizethetek később is a legyekkel, mert nagyon kell…? Mire a másik: Végezd csak a dolgod… majd én elkapom helyetted őket. Az elkülönítőben elkapott légy kettőnek számít. És az számít, ha egy lecsapott légy elröpül? … Ha már elkaptad, akkor van meg. De túl kevés a légy. … Tízegynéhány évvel ezelőtt Gocławekben így irtották ki az óvodások a poloskákat. A jószándékú közösség – hatalom.”

 

Mindig nem lehet igazságot tenni, de a gyerekek közül sokan újrakezdik az életet, lesz belőlük híres zenész, aki Amerikába megy férjhez, és adományokkal támogatja az árvaházat, és lesz, aki Korczak ceruzáit faragja ki gondosan, hogy éjszaka írhasson.

Érdekes, ahogy a töredezett mondatok egyre kerekebbé formálódnak a vég közeledtével. A szavak metszenek, mint a kés.

„Részvételem a japán háborúban. Vereség – kudarc. Az európai háborúban – vereség – kudarc. A világháborúban… Nem tudom, hogyan és minek érzi magát a győztes hadsereg katonája.”

A gettót kiürítik, látja, amit lát, de senkinek nem kíván rosszat, mert nem tudja, hogy kell azt csinálni.

„Mély lesz a kutam, ha lesz elegendő időm rá” − idézi fel Thomas Mann Józsefének kezdőmondatát még a Gettónapló elején. 1942. májusa a Gettónaplóban említett első dátum. 1942. augusztusában Korczak a gyerekekkel együtt elpusztul Treblinka gázkamráiban.

„Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?”− írja Thomas Mann. Számít, hogy Korczaknak milyen mélyre sikerült ásnia? Vagy elég a tudat, hogy a történet volt, van és lesz, mindig jönnek mások, akik újabb szerződést kötnek az élettel. Akiknek talán segít, hogy élt és halt a világon egy „öreg doktor”, pont ő, pont ilyen.

Janusz Korczak: Gettónapló (Könyv&Kávé, Budapest, 2017)

Az írás rövidített változata itt olvasható: „Na és akkor mi van?” KÖNYVKRITIKA – LXII. évfolyam, 9. szám, 2018. március 2. Élet és Irodalom

SZÓ

 

"Engem nem látott senki még. S az évek
suhantak. ..." 
Babits Mihály: Síremlék

Láthatatlan vagyok, mondja. 

Láthatatlan a gondolkodó. Aki előre lát, de hiába szól.

Láthatatlan a magányos kirekesztett. Láthatatlan a fájdalom, a nyomor.

Átlépünk az utcán a hajléktalan koszlott matracán. De legalább valaki ad matracot.

Láthatatlan, aki ad.

Láthatatlan az éhség, a fázás, a bántalmazás.

Láthatatlan a gyerekek ellen erőszakot alkalmazó szülő, pap vagy tanár.

Láthatatlan a verbális erőszak.

Láthatatlan az agyunkat satuba szorító sok csökevény, szabályok és hagyományok ötvözete.

Láthatatlan az ellenszegülés és láthatatlan a szenvedély.

Láthatatlan minden, ami lényeges.

Láthatatlan a művész, aki láthatóvá tehetné a láthatatlant.

Láthatatlan a tudós, aki gyógyírt keres láthatatlan sebekre.

Láthatatlan az élet, a mindennapok. Láthatatlanná teszi a celeb- és politikuskultusz, a jó- vagy rossz lét, a közösségi oldalak virtuális világa, a tévé, a sör, az autó, a ház. Jólesően nyújtózva sajnálkozunk, szidalmazunk, sanyargatunk vagy szenvedünk, és pereg tovább az idő, szétmorzsol minket, mert megállni nem lehet. Pénzt kell keresni, futni kell a nyájjal, hajtani kell az elkóborló birkát. Ma már a pásztor is láthatatlan, nem hever el a fűben, és nem bámulja az eget, hanem egy vadászkastélyban számolgatja a pénzét, mielőtt és miután láthatatlan vadakat lő ki.

Láthatatlan a rossz és a jó, láthatatlan a filozófiai megfontolás és a napi döntés. Láthatatlan, hogy a kettő egy.

Láthatatlan az egyén, fortyog egy katlanban a massza.

Láthatatlan az űr, ami körülveszi, magába zárja és egyszerre szétroppantja.

Láthatatlan az ember és minden alkotása.

Láthatatlan a látható.

Önmagába fordul vissza a semmi. Akkor hát nem kellene újrakezdeni? Az alapoktól. Hogy az ember él, hogy két ember szövetkezhet, de csak akkor, ha nem öli meg egyik a másikat. Hogy szép a tavasszal virágba boruló fa és szép lehet egy ráncos arc is. Szép a megszenvedett élet minden barázdája. Lehet újra közel kerülni emberhez, fához, földhöz, a vizek minden cseppjéhez, a sivatag porszemeihez. Lehet egy szempárba feledkezve láthatóvá tenni múltat és jövőt. Csak nagy levegőt kell venni. Amíg van. Láthatatlan, de ha beszívjuk, látható lesz. Az ember testesít. Porrá lesz, újjászületik. Megáll, körülnéz, szóvá tesz és viseli a szó súlyát.

Mert a szó látható. De késő, ha már lángbetűkkel írják.

CSAK

 

„Törvényt, de elevent, tehát,

hogy ne csapódjunk folyton össze,

hogy részlet-igazát

kiki illessze a közösbe,

úgy mégis: emberek maradjunk,

…

A lét tegyen rendet, ne a halál!”

Illyés Gyula: Óda a törvényhozóhoz

Csak lenni.

Ki emlékszik ma már a háborúra? A magyar miniszterelnök, aki korábbi országlása idején is előszeretettel használta az „idegenszívű” és az „élettér” szavakat, biztosan nem. De nem tudni is felelősség, ahogyan a tudást, a tapasztalatot, a megértés lehetőségét továbbadni is.

Ki emlékszik ma már az örményekre? – mondta Hitler 1939. augusztus 22-én, a második világháború előestéjén. Aztán megtartotta a főpróbát,  A T4, vagyis az eutanázia-hadművelet során csak 1939 szeptembere és 1941 augusztusa között 70 000 skizofréniában, epilepsziában, szklerózisban, szifiliszben vagy gyengeelméjűségben szenvedő embert gázosítottak el. A betegek szállításáért az a  Stangl felelt, aki később a sobibori és treblinkai tábor parancsnoka lett, és húsz év múltán is azt mondta, csak parancsot teljesített, jól végezte a dolgát, és nem felelős semmiért.

Anatólia és Kilíkia 2,5 milliós örmény lakosságából 1915 és 1922 között 1,5 milliót irtottak ki az ifjútörökök a „Törökország a törököké” alalpelv nevében. Az első világháború kitörése után született meg a végső döntés a népirtásról, az ürügy állítólagos elrejtett fegyverek elkobzása volt. Elsőnek az értelmiségieket deportálták.

„A deportálás gyakorlatilag egyet jelentett a halálbüntetéssel, hiszen az érintettek többsége már a hosszú menetet is nehezen bíró asszony és gyermek volt … a halálmeneteket kurd és cserkesz bandák rabolták ki. Az angorai örményeket szabályos mészárosmunkával darabokra vagdosták és a húscafatokat Asi Yozgad közelében a folyóba dobálták.

A deportáltak füvet, sáskát, döghúst vagy saját halottaik húsát ették. … Zekki kormányzó, a Der el Zor-i terület ura különösen hírhedtté vált. Lóhátról kapott fel egy-egy gyereket a menetből, s a levegőben megpörgetve csapta hozzá őket éles kőhöz vagy sziklához. Más alkalommal 500 fiatal örményt záratott be egy karámba víz és élelem nélkül a tűző sivatagi napon, mindaddig, amíg elborult elmével egymásnak nem estek. Szolgálata alatt több mint 20 000 embert ölt vagy öletett meg.” (Rubicon)

A népirtást a mai napig 22 ország ismerte el. Törökország és Magyarország nincs közöttük.

Magyarország ma Soros-tervről beszél, idegengyűlöletet szít, és ezzel erőszakra biztat.

Alig élnek ma már olyanok, akik még emlékeznek a legutóbbi nagy háborúra és az előzményeire. A 88 éves anyám még meséli nekem, újra és újra Orovánék történetét. Gánt-Bányatelepen élt az idős házaspár, az öreg a bánya főkönyvelője volt. Tisztességes, munkában megőszült emberek, három gyereket neveltek föl, mindenki szerette őket. 1943-ban, egy reggelen a cseléd benyitott a lakásba, és nem találta őket sehol. Aztán észrevette az asztal sarkára tapadt véres hajcsomókat. Többet nem látta senki Orován Györgyöt és a feleségét.

A három gyerekből a lány Svájcban tanult, ő életben maradt. A két fiút elvitték munkaszolgálatra. Aztán jött volna a gettó. Öcsit, a kisebbiket Gonda Pista barátja, a megyei főtanácsos fia bújtatta, a házuk kertjében álló fészerben. Az étkezéseknél a zsebébe dugdosta az ételt, hogy kivigye neki. Amikor az apa észrevette, színt kellett vallania, és Öcsit elküldték. Mór mellett dobott ki a marhavagonból egy cédulát: elkapták és viszik Auschwitzba. Többet nem hallottak róla.

Orován Gyurka Karcsi nagybátyám barátja volt, együtt jártak gimnáziumba. Gyurka egy Gánt melletti erdei barlangban bújt el, ott töltötte 1944−1945 telét. Karcsi hátizsákban vitte ki naponta a szükséges holmit. Amikor Gánt és Székesfehérvár határában állt a front, az oroszok kapták el az erdőben. Azt mondta nekik, vadászni megy, de a hátizsákjában megtalálták az elemózsiát. Nem ölték meg, csak majdnem agyonverték. Gyurka túlélte a háborút, csak a veséje ment tönkre, 1952-ben belehalt. A majdnem nyolcvanéves nagynéném ma is gondozza a sírját a székesfehérvári temetőben.

Legkedvesebb barátom és pótanyám 18 éves volt, amikor a szülei eltűntek. Sosem heverte ki, hogy ő életben maradt. Az édesapa és az édesanya is orvos volt, dolgoztak, amíg csak lehetett, a gyerekeiket megmentették, de róluk azt sem tudni, a Dunába lőtték-e őket, vagy a Szabolcs utcai kórházban pusztultak el jeltelenül. Hogyan gyászolhatjuk azt, akinek a halálát évtizedeken át csak sejtjük, de nem tudjuk? Hogyan birkózik meg az elme a gonoszsággal, ami mindig értelmetlen és akkor is az egyes emberen csapódik le, ha általánosságban gondolkodunk róla?

(Menekült)válság volt, van és lesz. Erőszak és bűnbak-keresés is. No meg hő nemzeti érzelmek. Önérdek. A Szíriából, vagy más világégés elől menekülőket éppen úgy utasítják el, vagy szeretnék elutasítani a világ országai, ahogy annak idején a zsidókkal megrakott hajókat fordították vissza mindenhonnan. Ürügyet mindig lehet találni a segítség megtagadására. Félni is mindig lesz mitől. De legalább ezt a keresztény Európa maszlagot hagyjuk. Meg a törvény betűjének tiszteletét. És mindenki gondosan nézzen tükörbe: legalább az elméjében képes-e rendet tenni, hogy fölvértezze magát − a múlt tudatában − a jövőre. Tud-e egyensúlyt teremteni, megőrizni a szépséget és a derűt. Tud-e átmenteni és újjáépíteni, mert ez a mi munkánk, és nem is kevés. Csak ennyi. Csak.

 

A fotón Aline Ohanesian örmény holokausztról szóló könyvének borítója.

A műfordítóval készült beszélgetés felvétele a hivatkozásra kattintva meghallgatható, beszélgetőtárs: Oláh Andrea.

Mi. Én. Te

 

 

Még ki lehet nyitni.
 És be lehet zárni.
 Még föl lehet kötni.
 És le lehet vágni.
 Még meg lehet szülni.
 És el lehet ásni.
            Pilinszky János

 

Nem vagyok hős.

Amikor több évtizedes tanári pályámra azzal tettem fel a koronát, hogy előbb tisztségeket nem vállaltam, azn felmondtam az állásomat, úgy éreztem, olyan vállalhatatlan dolgokra köteleznének, hogy semmilyen okkal és ürüggyel nem maradhatok. Minden józan ész ellenére sem volt más választásom. Nem tartott el senki, ellenben én másokat igen, adósságokkal terhelve fejest ugrottam a szakadékba. Ráadásul éppen kezdtem érteni, amit csinálok. Egyre többet készültem az óráimra, és egyre kevésbé voltam látványosan jelen. Megtanultam mozgatni a szálakat. Halálos izgalomban figyeltem, hogy jó előkészítéssel a dolgok működnek, szinte nélkülem is, a nyiladozó elmének leginkább bátorításra és lehetőségre van szüksége. Nem volt könnyű az utolsó kérdésekre felelni, miért megyek el, miért hagyom ott őket.

 

Később egy ismerős megrótt, amiért újra és újra szóvá tettem, egy-egy nyilatkozatban, belső levélben, vagy tüntetésen: felmondtam, az új törvény miatt. Nem biztos, hogy ez az egyetlen út, de ezt is meg lehet tenni és túl lehet élni. Nem hőstett volt, hanem kényszermegoldás. Fájt. Bár hagytam volna a szemérmeskedést! Álltam volna ki azonnal a nyilvánosság elé, neveztem volna meg az iskolámat, és kiabáltam volna ki a világba, amit csak a felmondásom szövegében rögzítettem: a számomra vállalhatatlan törvény az ok. Amiben ott volt már minden, ami azóta megnyomorított diákot, szülőt, pedagógust. Előrevetítette a sok fiatalkorú munkanélkülit és idősebb megalkuvót, a társadalom elbutulását és apátiáját, a lázadók kifáradását, a bűnbakkeresés veszélyét.

De nem vagyok az igazság egyedüli birtokosa, és utálok kiabálni. Szerepelni, színpadokon ágálni is. Egyszerűen csak bizonyos dolgokat meg kell tennem, mert különben nem kapok levegőt. Másokat meg nem, ugyanezért. Nem a legpraktikusabb életstratégia. De az én téridőmben másképpen nincs értelme a létezésnek.

Nem csapok agyon szúnyogot és a pókot kiviszem a kertbe.

A pókot egyszer lehúztam a vécén. Aztán rájöttem, ez nem én vagyok. Ilyenkor idomulni akarok. Bizonyítani, hogy felnőttem és életképes vagyok. Tudok ölni. Gyilkos vagyok, nem áldozat.

Nem megy.

Nem hiszek a háborúban, a halálbüntetésben, nem hiszek az állam, a törvény feltétlen tiszteletében. Hiszek Hume-ban, vagy inkább Hume-nak. Aki gondolkodott az emberi természetről, és leírta, miért kell engedelmeskedni a törvénynek. Ami pont arra való, hogy az egyik ember ne gyilkolja le a másikat, mert anélkül is képes − a törvény segítségével − megvédeni a tulajdonát. Ám az ember, ez a csodálatos lény, egyben szörnyeteg is. Időről időre kifordítja a törvényt, és saját céljai érdekében mások megnyomorítására használja fel. Ezúton üzenem tehát kormányoknak és népeknek, az 1948. december 10-én, a második világháború borzalmai után elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával, annak is az első cikkelyével: „Minden emberi lény szabadnak, egyenlő méltósággal és jogokkal születik. Értelemmel és lelkiismerettel bírván, testvéri szellemben kell egymás iránt viseltetnünk.”

Az 1993. évi XXXI. − szabadságjogokkal foglalkozó − törvény Magyarországon is jóváhagyja e jogok nagy részét, és így folytatódik: „A jelen Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő megkülönböztetés nélkül kell biztosítani.”

 

Nos?

Azt mondják, régen volt háború. És az ember emlékezete nagyon rövid. Paragrafusokat minek böngészne, inkább idomul. Fortyog körülöttünk a világ. Szorongunk, elbizonytalanodtunk. Az ember bűnbakot keres, és ütni vagy ölni akar. Közben tekintélyt tisztel, szép szavakat, mint isten, haza, család. Honvédelemről beszél, miközben azt se tudja, hogy a haza nem elvont fogalom, nem országhatár és kerítés, hanem a valahová tartozás érzése, egy tó, fa, kavics vagy mosoly − egy nyelv, táj, kultúra, emberek szeretete. De mások otthonát elvenni, mások kultúráját nem tisztelni, látszólag a sajátunk védelmében, egyszerűbb mint gondolkodni, és megérteni, hogy az a nép marad meg, amelyik tudja, hogy a kultúra fontos, tiszteli másokét és őrzi a sajátját. Amelyik nem nézi le sem a tudást, sem a művészetet. Nehéz véleményt formálni és kiállni amellett, amiben hiszünk. Pedig ott ordít a képünkbe mindenhol, a magyar alaptörvényben is, „az emberi méltóság sérthetetlen”. Ez a félmondat, ha mindenki tisztelné a törvényt, megakadályozná a kiszolgáltatottak megalázását és még nagyobb nyomorba süllyesztését, bátorságot adna, hogy emeljük fel a fejünket, védjük a betegeket, a gyerekeket és öregeket, védjünk mindenkit, akit bántanak, védjük önmagunkat, és ne hajoljunk meg bárki akarata előtt. Senki nem áll fölöttünk, csak azért, mert hangos, vagy gazdag, valamilyen hierarchiában parancsot oszt, vagy egy kifordított, hatalmát szolgáló törvényre hivatkozik. „Emberek, nem vadak – elmék vagyunk!”

Vagy lehetnénk.

 

VÁNDORBATYU

(Fotó: Muhammed Muheisen (AP/dpa) / UNICEF – Pictures of the Year 2017)

„Valamit mégis kéne tennem,

valamit a gyötrelem ellen.”

Nemes Nagy Ágnes

 

Helyet keresni nem elég.

A startvonal adott. Esetleges, hová és mikor születünk. Milyen adottságokkal és háttérrel készülünk az életfutamra. A felszerelésünk lehet szakadt és lehet a legmodernebb. Ha a feltételeink rosszak, beleszakadhatunk, és mégsem érvényesül a tehetségünk. Ha a többségnek nem tetszik a bőrünk színe, vagy a fülünk bojtja, félretaszíthatnak, megnyomoríthatnak, megölhetnek. Veszítünk és újra veszítünk. Ha megmaradunk, összeszorított foggal folytatjuk. Ha szerencsénk van, segítséget is kapunk. Ha erőnk van, változtatunk, megteremtjük magunk a szükséges feltételeket. Nem mehet el közben a kedvünk, nem fogyhat el az energiánk, ha gáncs ér minket, kibírjuk, ha kezet nyújtanak felénk, elfogadjuk. Vagy nem. Ahol eltaszítanak, ott még többet mosolygunk. Vagy odébbállunk. De nem adhatjuk fel. Mert az már cseppet sem esetleges, milyen tudatosan élünk, mit hozunk ki abból, amink van. És persze mi kinek nyújtunk közben kezet.

„Anya leszokott a pogácsasütésről, mióta rászokott a tanításra”, mondta az akkor négyévesforma fiam. Eltelt néhány év, és a vállalhatatlan köznevelési törvény miatt leszoktam a tanításról. A pogácsa maradt. „Hamuban sültem” − hallom Géher, a mesterem és barátom hangján, már a túlvilágról. A pogácsa jelkép, valami, amit továbbadunk, tovább viszünk, életben tart minket és másokat. Emlékeztet az otthon melegére és figyelmeztet arra, hogy milyen kevés elég az élethez. De abból a kevésből nem engedhetünk. Ha nincs, aki nekünk hamuba sült pogácsát süssön, vagy akinek mi süthetünk, akkor semmink sincs.

Van egy országunk. Immár nyíltan fasisztoid jelszavakkal, Magyarország über alles. Nemzeti konzultációval, amiről tudható, hogy Hitler találta ki. Népbutítással, amelynek része, hogy már a szemétszállítás is nemzeti. Miközben a nemzet identitását őrző kultúra halódik: a Magyar Közlöny 227. és 228. számában mindenki megnézheti a számadatokat: az egyházak 2017. végén a kormány által kultúrára szánt összegnek a 12,5-szeresét, a sportszervezetek majdnem a hatszorosát, a határon túliak több mint a négyszeresét  kapják.

És ez még mind nem elég. Ebben az agyongyötört országban, a huszonegyedik század elején, a 2017-es év végén az iskolák vezetői levelet kapnak a nevetséges EMMI becenévre hallgató minisztériumtól, amelyben kötelezik őket, hogy kidolgozzák a HIT-et (sic!), a honvédelmi intézkedési tervet, rendkívüli állapot esetére. A feltételek között szerepel az is, ha az országot külső támadás éri. No meg terrorveszély. Ami nincs, de a plakátokon van. És egyszer persze még lehet, főleg, ha álságos intézkedésekkel, hosszútávú gondolkodás helyett, éppen előkészítjük neki a terepet. Ezzel párhuzamosan a kormány utasítást ad a lőterek kivitelezésének gyorsítására is. Hiába tiltakozik ellene minden magára valamit is adó oktatási és nem oktatási szervezet. Hiába tudjuk sokan, mi mindenre kellene az a pénz és energia. Hiába ismerjük a tényeket: mi történt a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel, mi történt a szakképzéssel, mi a helyzet a felsőoktatásban, az egészségügyben, a hajléktalanokkal, a rokkantakkal, a mélyszegénységben élőkkel. Terrorveszély, hát persze. A bűnbakkeresés, a fenyegetettség érzetének ébrentartása régi trükk. De ez megint más, itt állandó készültség fenntartásáról, az iskolák militarizálásáról, háborús hangulatkeltésről van szó.

Elnézem a szíriai kislányról, az ötéves Zahráról készült fotót. A kétségbeesett, iszonyodó százötvenéves gyerektekintetet. Kerüljön ez is a batyunkba, akármerre megyünk, akárhol maradunk, lássuk magunk előtt, mielőtt bármit megteszünk, vagy nem teszünk meg.

Nézzünk fel a csillagokra, és szégyelljük el magunkat, ha hagyjuk, hogy néhány tudatlan, felelőtlen, a hatalomért mindent feláldozó ember döntsön rólunk. Éppen a parány mivoltunk tudatosítsa bennünk, nem illúzió megsütni és továbbadni azt a pogácsát. Ragaszkodni a legkisebb batyuhoz, és soha, de soha nem hivatkozni arra, hogy nekünk ennél fontosabb szerepünk, megtartandó helyünk, életünk, egzisztenciánk van, ezért engedünk a gonosznak. Nincs menekvés. Tennünk kell a gyötrelem ellen. Ha boldogabb új évet akarunk magunknak, másnak. Ha akarunk további éveket ezen a bolygón, a bolygónak ezen a pontján. Mi. Én. Te.

HELYET?

„A mindenségből ezt az egyet,
ezt az egyetlen egy helyet,
de ezt azután megszerezted.”

Pilinszky János

 

Amikor tízévesen a vén fáimtól búcsúztam a hatalmas iskolaparkban,  talán örökre elvesztettem a helyemet. Vagy elzártam, magamba húztam, mint a halottaimat. Őrzöm a tölgyek, bükkök esősátrait, a susogást. Azt a biztonságot, amit egy  meleg fatörzs érintése jelent. 

Nagyon-nagyon lassan neveltem át magamat arra, hogy ne ragaszkodjak a tárgyaimhoz, „csomagold be mind”, ahogy Kosztolányi mondja. Egy hátizsákban elfér az élet, pontosabban az a néhány kelléke, ami emlékeztet a többire. Csodáltam a hajléktalanokat: hogy bírják ki? Mi fér két nagy szatyorba? Miért a kiserdő, a kartonpapír, aluljáró, miért nem a menhely, a bélelt vacok. Ahogy Géher írja: „belhidegedbe kitéve”.

 

Ma már tudom, hogy a biztonság: úton lenni. Aki már elveszített valakit, vagy valamit, érti. Ha úton vagyunk, felkészítjük magunkat az újabb veszteségre. Kényszer lesz a lehetőség, hogy tovább kell menni, akkor is, ha nem bírjuk elviselni a veszteséget. Az út a lényeg, ahol idegeneknek adhatunk. A kifordított valóság: nem befogadjuk a házunkba az idegent, mert a házunkat bármikor elveheti ember, természeti katasztrófa, isten, vagy nevezzük bárminek: az ellenséges erő, de útközben adhatunk. Magunkat. A keveset, amink van. A lecsupaszított én nyitottabb. Ha van boldogság, az a befogadás képessége, mert ez tesz igazán adakozóvá. Egy zárt burokban, autók, házak, szőrmebundák védelmében senki sem lesz boldog, ezért halmoz, elfordítja a fejét, és újra halmoz, rosszabb esetben pusztítja azt, amit látni sem akar. Hajlékra persze mindenkinek szüksége van, de erődítményre nem. Jó lenne megérteni, hogy a kerítések mindig minket zárnak be, és nem másokat ki.

Szerettem és szeretem a meséket – megmosolyognak érte. Pedig minden mese az énkeresésről, a jó és a gonosz harcáról szól. Fekete-fehérben, persze, de talán éppen azért, hogy világos legyen a kisgyerek számára, van különbség, van döntési lehetőség. A felnőtt árnyal, és ez így van rendjén, a döntései fekete-fehérségét akkor őrizheti meg, ha másoknak megbocsátja a színkeveredést. Élet és halál küzdelme ez, a tökéletes hibamentességet csak a nemlét garantálhatja. „Gyerekkorunkban meg kellene halnunk, tudásunk csúcsán, alázatunk magasán” − mondja Pilinszky. Mert a kisgyerek még nem megbocsátó. Nem vigasztalható meg bármivel. Ott motoz benne minden nagy kérdés. Világgá akar menni a világ elől, amit a szülei jelentenek − ha vannak. A felnőttek pedig rosszul teszik, ha elhessentik, ha pörögnek tovább, és tárgyakkal bástyázzák körül őt és önmagukat. Mert aki feladja, és már fel sem teszi a kérdéseit, a megválaszolhatatlan kérdéseit, újra meg újra, az énkeresést adja fel, és így vagy úgy, de boldogtalan marad. És örökíti a boldogtalanságot.

Annak idején beszélgettem a parkom fáival, ahogy ma beszélgetek a csillagokkal. Emlékszem, dzsungelnek láttam a bozótot. Útvesztőnek a sok kanyargó ösvényt. De soha nem féltem. Ma nem félek az űr végtelenségétől, de elfog a borzongás a város aluljáróiban: mit keresek itt? Mit keres itt bárki? Mitől lett minden ilyen kopott és sivár? A tekintetem szürkült volna meg? Hiszen izgattak a fények, a nyüzsgés. A része akartam lenni a nagy egésznek. Akartam, hogy lássanak. „Engem nem látott senki még” – írja Babits. – „S az évek suhantak / Minden évben egy fátyol hullott le rólam, s gyorsan hátrálnak az évek.”

Már mindegy merre járok, magamban hordozom a tájaimat is. Az aluljáróból is visszamehetek a tavam partjára vagy a fáim közé. Be se kell hunyni a szemem. Bármikor hallom magamban azoknak a hangját, akik már nincsenek, de mindig velem vannak. Miközben az emlékezetem selejtez, a fontos mondatok visszhangzanak. A hely, amit keresünk, nem kívül van, nem a vágyainkban. Az öröm, a derű akkor költözik belénk, ha valahogy békét tudunk kötni a létezéssel a maga tökéletlenségében. Az emberrel a maga gonoszkodó jóságában. Hittel és hitetlenséggel, mert ezek ugye csak szavak. Az ájtatossággal a hatalmasok leplezik a végtelen cinizmust, amivel másokat manipulálnak. Nekünk marad az életünk iránya, amit mi választunk meg, marad a gondolkodás, maradnak a tettek. Tudjuk, hogy a szó is tett, Pilinszkyvel kerekre zárva: „Aki a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét”.

A HÁROM HOLLÓ MEGNYITÓJÁRA (ELHANGZOTT A HELYSZÍNEN 2017. NOVEMBER 22-ÉN)

Röpülj hajóm, / nincs víz.
Fodor Ákos

 

Miért én? Miért itt? És miért kellene röpülni?

Rossz kérdések.

Kedvesen hívtak ide, és kedves kérésre nem mondunk nemet.

Azért nem, mert ahogy Schein Gábor írta nemrégiben, „a beszéd maga a cselekvés”. „Ami a nyelvben megtörténik, az történik meg a valóságban is”. Ha a valóságot meg akarjuk változtatni, beszélni kell.

Azért nem, mert Wilhelm Dorste egy ÉS-interjúban a cselekvő Adyról beszél, aki messze nem csak káromkodott vagy fütyörészett. Azért, mert nem áll a szám káromkodásra és többek szerint úgy fütyülök, mint egy utcagyerek.

Ez nem az Andrássy út, nem Ady törzshelye, de a nyolcvanas években ez az én egyetemi menzám is volt. Egyszer ki is próbáltam, aztán inkább a szomszéd Mézesmackó franciasalátáján és karamellturmixán éltem. Ízek, fények és barátságok kötnek ide.

Az első saját fizetésből vett télikabátom. Hónapokig nézegettem a Kígyó utcai kirakatban. Szakadt egyetemista voltam, albérletet fizettem, ez  az egyszerű vonalú fekete kabát testesítette meg a felnőttséget vagy a nőiességet, amire vágytam. Egyhavi fizetésem bánta: milyen nevetséges ma már az a háromezer forint.

Az első lázadásaim. Az egyik tekintélyes professzor nagyképűen megalázott egy hallgatót. Csak úgy, rutinból. Elmondtam neki a véleményemet, és örökre otthagytam az Összehasonlító Irodalom Tanszéket.

De itt játszottam a szomszédban az Egyetemi Színpadon. Itt voltak a találkozóim a kocsmákban, a parkban, vagy a pisilő fiúnál, itt volt a Váci utcában a legjobb antikvárium. És a könyvesboltok. Itt vettem meg a Nagy László összest. Órákig kellett érte a könyvhéten sorba állni. Itt olvastam el egy villanyoszlop alatt állva Géher István tanár úr első verseskötetét. Itt mellettünk, a Pesti Barnabás utca 1. negyedik emeletén találkoztam először vele, aki meghatározta az életemet. Ha ő nincs, soha nem merem leírni, sőt nyomtatásban viszontlátni, amit gondolok.

Ebben az épületben ültem – éppen egy Géher-órán – Mándy Iván mellett. Sosem felejtem el a barna mellényt, a huncut tekintetet, a fanyar humort. Itt mutattam először a verseimet Balassa Péternek, itt tanított Takács Feri, Nádasdy Ádám, Dávidházi Péter, Ferencz Győző.

A közelben találkozott rendszeresen az Örley-kör. Kezet foghattam Nemes Naggyal, Ottlikkal. Györe Balázs, Rácz Péter, Tábor Ádám, nélkülük kevésbé kapnék levegőt.

A szomszéd Ráday utcában alakult meg a Magyar Műfordítók Egyesülete, és büszke vagyok rá, hogy a tagja lehetek.

Azért vagyok itt, mert meg akarom köszönni, hogy ez a hely éppen ez a hely, hogy emlékeztető és köztér egyben. Ahol azok is jelen lehetnek, akik már csak az emlékeinkben vannak velünk, elvégre az irodalom az irodalom az irodalom. Ahol a képzeletünk az úr. Ahol megbeszélhetnénk végre közös dolgainkat. Elhagyhatnánk félénkséget, gőgöt, utálkozást, vagy közönyt. Friss érdeklődéssel figyelhetnénk újabb és korábbi generációkra, kicsikre és nagyokra, írókra, képzőművészekre, zenészekre és kéményseprőkre. A közönségünkre, ha van még.

Azért vagyok itt, mert ez ma még az én bolygóm, az én országom, az én helyem, és azt szeretném, ha nem a percemberkék határoznák meg, vagy legalább nem csak ők.

És ezen az édes őszi estén, csak pontos szót keresnénk, csak a világot váltanánk meg, csak lennénk, ha máshogy nem megy.

https://www.facebook.com/haromhollo/