A HÁROM HOLLÓ MEGNYITÓJÁRA (ELHANGZOTT A HELYSZÍNEN 2017. NOVEMBER 22-ÉN)

Röpülj hajóm, / nincs víz.
Fodor Ákos

 

Miért én? Miért itt? És miért kellene röpülni?

Rossz kérdések.

Kedvesen hívtak ide, és kedves kérésre nem mondunk nemet.

Azért nem, mert ahogy Schein Gábor írta nemrégiben, „a beszéd maga a cselekvés”. „Ami a nyelvben megtörténik, az történik meg a valóságban is”. Ha a valóságot meg akarjuk változtatni, beszélni kell.

Azért nem, mert Wilhelm Dorste egy ÉS-interjúban a cselekvő Adyról beszél, aki messze nem csak káromkodott vagy fütyörészett. Azért, mert nem áll a szám káromkodásra és többek szerint úgy fütyülök, mint egy utcagyerek.

Ez nem az Andrássy út, nem Ady törzshelye, de a nyolcvanas években ez az én egyetemi menzám is volt. Egyszer ki is próbáltam, aztán inkább a szomszéd Mézesmackó franciasalátáján és karamellturmixán éltem. Ízek, fények és barátságok kötnek ide.

Az első saját fizetésből vett télikabátom. Hónapokig nézegettem a Kígyó utcai kirakatban. Szakadt egyetemista voltam, albérletet fizettem, ez  az egyszerű vonalú fekete kabát testesítette meg a felnőttséget vagy a nőiességet, amire vágytam. Egyhavi fizetésem bánta: milyen nevetséges ma már az a háromezer forint.

Az első lázadásaim. Az egyik tekintélyes professzor nagyképűen megalázott egy hallgatót. Csak úgy, rutinból. Elmondtam neki a véleményemet, és örökre otthagytam az Összehasonlító Irodalom Tanszéket.

De itt játszottam a szomszédban az Egyetemi Színpadon. Itt voltak a találkozóim a kocsmákban, a parkban, vagy a pisilő fiúnál, itt volt a Váci utcában a legjobb antikvárium. És a könyvesboltok. Itt vettem meg a Nagy László összest. Órákig kellett érte a könyvhéten sorba állni. Itt olvastam el egy villanyoszlop alatt állva Géher István tanár úr első verseskötetét. Itt mellettünk, a Pesti Barnabás utca 1. negyedik emeletén találkoztam először vele, aki meghatározta az életemet. Ha ő nincs, soha nem merem leírni, sőt nyomtatásban viszontlátni, amit gondolok.

Ebben az épületben ültem – éppen egy Géher-órán – Mándy Iván mellett. Sosem felejtem el a barna mellényt, a huncut tekintetet, a fanyar humort. Itt mutattam először a verseimet Balassa Péternek, itt tanított Takács Feri, Nádasdy Ádám, Dávidházi Péter, Ferencz Győző.

A közelben találkozott rendszeresen az Örley-kör. Kezet foghattam Nemes Naggyal, Ottlikkal. Györe Balázs, Rácz Péter, Tábor Ádám, nélkülük kevésbé kapnék levegőt.

A szomszéd Ráday utcában alakult meg a Magyar Műfordítók Egyesülete, és büszke vagyok rá, hogy a tagja lehetek.

Azért vagyok itt, mert meg akarom köszönni, hogy ez a hely éppen ez a hely, hogy emlékeztető és köztér egyben. Ahol azok is jelen lehetnek, akik már csak az emlékeinkben vannak velünk, elvégre az irodalom az irodalom az irodalom. Ahol a képzeletünk az úr. Ahol megbeszélhetnénk végre közös dolgainkat. Elhagyhatnánk félénkséget, gőgöt, utálkozást, vagy közönyt. Friss érdeklődéssel figyelhetnénk újabb és korábbi generációkra, kicsikre és nagyokra, írókra, képzőművészekre, zenészekre és kéményseprőkre. A közönségünkre, ha van még.

Azért vagyok itt, mert ez ma még az én bolygóm, az én országom, az én helyem, és azt szeretném, ha nem a percemberkék határoznák meg, vagy legalább nem csak ők.

És ezen az édes őszi estén, csak pontos szót keresnénk, csak a világot váltanánk meg, csak lennénk, ha máshogy nem megy.

https://www.facebook.com/haromhollo/

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..