HELYET?

„A mindenségből ezt az egyet,
ezt az egyetlen egy helyet,
de ezt azután megszerezted.”

Pilinszky János

 

Amikor tízévesen a vén fáimtól búcsúztam a hatalmas iskolaparkban,  talán örökre elvesztettem a helyemet. Vagy elzártam, magamba húztam, mint a halottaimat. Őrzöm a tölgyek, bükkök esősátrait, a susogást. Azt a biztonságot, amit egy  meleg fatörzs érintése jelent. 

Nagyon-nagyon lassan neveltem át magamat arra, hogy ne ragaszkodjak a tárgyaimhoz, „csomagold be mind”, ahogy Kosztolányi mondja. Egy hátizsákban elfér az élet, pontosabban az a néhány kelléke, ami emlékeztet a többire. Csodáltam a hajléktalanokat: hogy bírják ki? Mi fér két nagy szatyorba? Miért a kiserdő, a kartonpapír, aluljáró, miért nem a menhely, a bélelt vacok. Ahogy Géher írja: „belhidegedbe kitéve”.

 

Ma már tudom, hogy a biztonság: úton lenni. Aki már elveszített valakit, vagy valamit, érti. Ha úton vagyunk, felkészítjük magunkat az újabb veszteségre. Kényszer lesz a lehetőség, hogy tovább kell menni, akkor is, ha nem bírjuk elviselni a veszteséget. Az út a lényeg, ahol idegeneknek adhatunk. A kifordított valóság: nem befogadjuk a házunkba az idegent, mert a házunkat bármikor elveheti ember, természeti katasztrófa, isten, vagy nevezzük bárminek: az ellenséges erő, de útközben adhatunk. Magunkat. A keveset, amink van. A lecsupaszított én nyitottabb. Ha van boldogság, az a befogadás képessége, mert ez tesz igazán adakozóvá. Egy zárt burokban, autók, házak, szőrmebundák védelmében senki sem lesz boldog, ezért halmoz, elfordítja a fejét, és újra halmoz, rosszabb esetben pusztítja azt, amit látni sem akar. Hajlékra persze mindenkinek szüksége van, de erődítményre nem. Jó lenne megérteni, hogy a kerítések mindig minket zárnak be, és nem másokat ki.

Szerettem és szeretem a meséket – megmosolyognak érte. Pedig minden mese az énkeresésről, a jó és a gonosz harcáról szól. Fekete-fehérben, persze, de talán éppen azért, hogy világos legyen a kisgyerek számára, van különbség, van döntési lehetőség. A felnőtt árnyal, és ez így van rendjén, a döntései fekete-fehérségét akkor őrizheti meg, ha másoknak megbocsátja a színkeveredést. Élet és halál küzdelme ez, a tökéletes hibamentességet csak a nemlét garantálhatja. „Gyerekkorunkban meg kellene halnunk, tudásunk csúcsán, alázatunk magasán” − mondja Pilinszky. Mert a kisgyerek még nem megbocsátó. Nem vigasztalható meg bármivel. Ott motoz benne minden nagy kérdés. Világgá akar menni a világ elől, amit a szülei jelentenek − ha vannak. A felnőttek pedig rosszul teszik, ha elhessentik, ha pörögnek tovább, és tárgyakkal bástyázzák körül őt és önmagukat. Mert aki feladja, és már fel sem teszi a kérdéseit, a megválaszolhatatlan kérdéseit, újra meg újra, az énkeresést adja fel, és így vagy úgy, de boldogtalan marad. És örökíti a boldogtalanságot.

Annak idején beszélgettem a parkom fáival, ahogy ma beszélgetek a csillagokkal. Emlékszem, dzsungelnek láttam a bozótot. Útvesztőnek a sok kanyargó ösvényt. De soha nem féltem. Ma nem félek az űr végtelenségétől, de elfog a borzongás a város aluljáróiban: mit keresek itt? Mit keres itt bárki? Mitől lett minden ilyen kopott és sivár? A tekintetem szürkült volna meg? Hiszen izgattak a fények, a nyüzsgés. A része akartam lenni a nagy egésznek. Akartam, hogy lássanak. „Engem nem látott senki még” – írja Babits. – „S az évek suhantak / Minden évben egy fátyol hullott le rólam, s gyorsan hátrálnak az évek.”

Már mindegy merre járok, magamban hordozom a tájaimat is. Az aluljáróból is visszamehetek a tavam partjára vagy a fáim közé. Be se kell hunyni a szemem. Bármikor hallom magamban azoknak a hangját, akik már nincsenek, de mindig velem vannak. Miközben az emlékezetem selejtez, a fontos mondatok visszhangzanak. A hely, amit keresünk, nem kívül van, nem a vágyainkban. Az öröm, a derű akkor költözik belénk, ha valahogy békét tudunk kötni a létezéssel a maga tökéletlenségében. Az emberrel a maga gonoszkodó jóságában. Hittel és hitetlenséggel, mert ezek ugye csak szavak. Az ájtatossággal a hatalmasok leplezik a végtelen cinizmust, amivel másokat manipulálnak. Nekünk marad az életünk iránya, amit mi választunk meg, marad a gondolkodás, maradnak a tettek. Tudjuk, hogy a szó is tett, Pilinszkyvel kerekre zárva: „Aki a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét”.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..