2019. október 24.

Tűnődöm. Talán ez a legfontosabb dolgom a földön.

Hogy kihangosítom? Talán választ várok. Talán nem akarom, hogy a fülemben dübörögjön a vér.

“Az öncsalás lényege azt hiszem az, hogy a rémségeket mindig mások követték el, a németek, az oroszok, a nyilasok, a kommunisták. Mi egyrészt nem tehettünk mást, másrészt amit lehetett, megtettük. Ez nem szabad, felnőtt ember beszéde. A fasizmus is, a kommunizmus is jobban átjárt minket, mint ahogy arra gondolni szeretnénk. Éppen hogy nem kollektív bűnösségről beszélek, hanem az egyéni felelősségről, mert csak az teremthet bármilyen közösséget.” (Esterházy Péter: Javított kiadás)

Esterházy nem válaszol, inkább kérdez. Vagy jajgat. Káromkodik vagy fütyörészik.

Gyerekkoromban elrántottam az autó kormányát. A nagybátyám vezette a kis bogárhátút, amit annyira szerettem. Felelősség? Kicsi voltam. Nem tudtam, mi az a népautó, nem tudtam, hogy létezett egy Hitler nevű emberszörnyeteg. Nem tudtam, hogy az ember lehet csodálatos, szörnyű, vagy csak esendő. A szolgálati lakásunk mellett, az iskolaparkban tettünk egy kört. Valamitől megijedtem, megrántottam a karját, és nekimentünk egy fának. Komoly baja senkinek nem esett. De eshetett volna. Felelős voltam? Vagy csak egy rémült gyerek?

Garázst építettünk. Lehettem négy-ötéves. Az apám mellett ültem, egy padon, amikor dőlt a gerenda. A fejemre. Ott volt mellettem, mégsem tudott megvédeni. Ez lett volna az első árulás? Túléltem, de ma is látom magamat kívülről, ahogy a fejemből dől a vér.

Vér, vér. Ez a könnyebb. De mi legyen a láthatatlan sebekkel? Amikor az apám bántotta az anyámat. Amikor az anyám nem tudott másképpen létezni, csak úgy, hogy provokálta apámat, hogy bántsa őt. Amikor láttam a kék-zöld foltokat, hallgattam a hazugságokat, és nem tehettem semmit. Tehettem volna?

Az apám nem volt besúgó. Katonaszökevény igen. Aztán hadifogság, amerikai. Csontsoványan, húszévesen elveszti az apját. Beszolgáltatja a földeket, egy rabgazdaságban agronómus. Nem akar belépni a pártba, nem jut előre. Aztán belép a pártba. És ő lesz a helyi kiskirály, pénze nincs, annyira sosem lesz romlott, hatalma igen. Önmagának mondogatja, hogy ő mindig visszabeszélhet a párttitkárnak, akit egyébként primitívnek tart, de együtt vadászik a magasrangú vendéggel, akit odahoz. Legyen az magyar miniszter, vagy jóval később, amerikai szenátor.

Az apám kínban hal meg. Lekötözik a kórházban. Csak én látom a halott arcát, lezáratom a koporsót, mielőtt az anyám, a testvéreim megnézhetnék. Jól teszem-e? A fiam még egyéves sincs, a sukorói kertben sírdogál az unokahúgom felügyelete alatt, míg én a temetésen.

Huszonöt év után hagyom el a fiam édesapját, akit szeretek, akivel nem tudok élni. Találkozom azzal, akire mindig is vártam. Aki a másik felem. Akivel a fiam boldognak lát. Ezzel tönkreteszem az apját, akiről nem tudja, hogy boldognak akarja látni. Én teszem-e tönkre vagy mindenképpen pusztítaná önmagát, ahogy az addigi életében. Felelős vagyok-e azért, hogy nem lett boldog mellettem, nem felejtette el az ivást, a cigarettát, a múltat? Hogy robotoltam, összetartottam valahogy az életünket, azt hittem, derűs vagyok, de a fiam nem látott boldognak?

Majd harminc év után felmondom a tanári állásom. Új köznevelési törvény, amihez nem asszisztálok. Iktattatom a felmondásomat, megnevezem az okot. Iktatják. Az igazgatóm elmondja, hogy végsősoron egyetért velem, de nem tehet mást, mert ez az ő kis iskolája. Sajnálom a kollégáimat, a tanítványaimat, mindent, amit én is segítettem felépíteni. Ezért hiába érzem úgy, hogy a fejesugrásom a semmibe − nincs másik állásom, nincs pénzem, el kell tartanom a gyerekemet és részben az apját − közügy, nem ütöm meg a panaszdobot, nem fordulok a nyilvánossághoz. Mondok viszont tüntetésen beszédet, létrehozok egy civil szervezetet a lázadóknak, de aztán nem állok az élükre, mert nem vagyok én népvezér. Naivul hiszem, hogy ha kereteket adok, lehetőségeket teremtek, szálakat összekötök, az elég, a keretet majd kitöltik mások. Mert felelősek. De nem. És én sem vagyok az, ha elkezdek valamit, aztán félúton − fanyalgó értelmiségi − kiszállok.

Bűneim tudatában írok és nem írok. Mindent megírtak mások. Úgy, ahogy én tudom, csak én tudom. Igazságok. Felelőtlenség nem írni, csak azért, mert némi erőfeszítés árán kiiktattam magam az irodalmi közből is. Felelőtlenség nem élni inkább. Végre, annyi év után, ezen a ránk romló kicsi bolygón élvezni még a levegőt, a napot, az esőt, a gyerekeimet, a szerelmet. A barátaim társaságát. A lépésről lépésre rendbehozott kis parasztházat. Az édesanyám jelenlétét, akit persze akaratlanul, néha csak a hasonlóságommal, bántok (felelősség?). Élvezni még a kő zuhanását is, ami telibe találja a lábamat. A mozgásképtelenséget is, ami lehetővé teszi, hogy egy hétig ne rohanjak, ne robotoljak, hanem olvassak és írjak, felelőtlenül, boldogan.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..