LUCIFER
Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
(Madách)
William Blake: The Lovers Whirlwind (1827)
Hawking halálhírére gondolok, az emberre, aki olyan sok évig legyőzte a halált, és olvasom a fiamtól kapott, Az Univerzum című könyvet. Lenyűgöz, bár csak félig értem. Aztán átváltok egy másikra: David Kertzer: Pápák a zsidók ellen. Megtudom, hogy a Pápai Államban kötelezték először sárga szalag viselésére a zsidókat, többszáz évvel ezelőtt. Gettóba zárták őket, elvették a gyerekeiket. Vajon miért fél az ember a földönkívüliektől, amikor nála kegyetlenebb senki nem lehet? Hallgatom a napi híreket. Az európai keresztény értékekről. Elfordulok. Fordítok egy érdekes könyvet a New Yorkban élő, magányos művészekről, akiket kivetett magából, majd szentként tisztelt a társadalom. Mert mások. A gyerekkorukban meggyötörték, megalázták őket a felnőttek, de a művészet segítségével kiverekedték magukat a mocsokból. Pontosabban, sikerült a rajongóknak tetsző szerepben elbújniuk. A gyereklelkük a testüket űzte magányos utakra, hogy oldja a félelmet és a riasztó emlékeket. Magánnyal a magány ellen, halálos veszedelmekkel a halál ellen. Ki bolondabb, aki ebben a valóságban él, vagy aki másikat, de legalább másokra ártalmatlan, sőt erőt adó valóságot teremt magának? És mi van, ha a teremtett valóság másokra ártalmas?
Hogyan juthattunk el a huszonegyedik század Magyarországán odáig, hogy a gyerekek egymást egy nagyon idős − nem mellesleg okos és jótékony − üzletember szellemével riogatják? Hogy gyerekek és felnőttek gyűlölködnek, olyan varázsigéket mormolva, amiknek jelentésével − hiszen ez vajákolás − nincsenek tisztában? Hogyan jutottunk vissza a megugró tudományos fejlődés évtizedei után a középkori boszorkányüldözéshez?
Miközben az ember megismerte az emberi génkészletet, sőt akár klónozni tudja önmagát, a saját képére intelligens gépeket formáz, csillagtávcsöveivel sok millió fényév távolságba ér el, a részecskegyorsítóval leképezheti a világegyetem születését.
Hogyan fér ide a parlamentben morzsolgatott rózsafüzér, egy miniszterelnök-helyettes állatokon kiélt gyilkos hajlamai, egy Menzel-filmben is túlzásnak ható, helikopteren utaztatott rénszarvas, hogyan a nagyléptékű, mégis pitiáner tolvajlás, hogyan az átlagember, aki képes férgek előtt hajbókolni?
Vagy éppen arról szól a huszonegyedik század, hogy a hírdömpingben az emberek kilencven százaléka saját valóságot épít önmagának, és kizárja, vagy erősen korlátozza a híreket? Nem buta, hanem konfliktuskerülő? Ezért lehet fontosabb a helyi újság, a horgászegyesület, a birkapörkölt, vagy a köldöknéző irodalmi felolvasóest, mint a Szíriában megölt és megcsonkított gyerekek, a valóság a röszkei határon, a Törökországban életfogytiglanra ítélt újságírók, az univerzum tágulásának mértéke vagy az ellopott földek, iskolák, trafikok és közvagyon?
Mikor járunk el helyesen és hogyan találhatjuk meg az életünkben az egyensúlyt? Tényleg ki kell zárni mindazt, ami nem tartozik szorosan a mindennapjainkhoz, legyen az a művészet, a politika vagy a világegyetem? A nyolcvanas években írta egy angol barátom, akinek azt mondtam, képtelen lennék nem Magyarországon élni: „how closed you all are”. Még mindig nem tudom, pontosan értem-e. Mennyire be vagytok ti zárva, illetve zárkózva. Nem mindegy. Az élete végén a vallásba menekülő T. S. Eliot az „endure”, az elvisel igét használja. Semmi kifogásom a vallás ellen. A remeteség különböző válfajai ellen sem. Még hajlok is rá. De a harmadik évezred tanulsága, azt hiszem, éppen az lehet − ha megérjük −, hogy nem elég a kisebb-nagyobb dobozainkba zárkózva tenni a dolgunkat, és elviselni, amiről mások döntenek a fejünk fölött. Muszáj kitekinteni, és muszáj kívülről visszanézni önmagunkra. Muszáj messzebbre látni a saját kicsi világunknál. Muszáj döntést hozni, és megtenni az első lépést, aztán a többit. Kifelé, az ismeretlenbe, látszólag védtelenül.
Talán minden este fel kellene csak nézni a csillagokra, és elgondolni, a parányságunkban is micsoda lehetőséget kapunk az élettel. És milyen hazugságokkal, önbecsapással vesztegetjük el. A magunkét és másokét. Pedig egyszeri és ismételhetetlen. Csak a „delete” gomb működik, hiába csalunk, nincs „reset” sem „copy paste”, sem „save”.
Sajnálom, de ki kell mondanom: reménytelen országban élünk.
Kedves Béla, kimondhatjuk, hogy az ember mint olyan reménytelen. De nem lennénk igazságosak, mert mindig akadnak reményteli példányai. Ha a bolygó más pontján élnénk, másképpen szenvednénk meg a létezésünket. A lényeg – változatlanul azt hiszem – bízunk-e annyira az észben és a tudatosságban, hogy változtatni akarunk és merünk, akkor is, ha nem sikerül és még mindig nem sikerül. De egyszer majd – ahogy a történelem mutatja – igen és újra igen.
Elolvastam. Élmény és döbbenet!
Norvég tudósok hitelesen megállapították azt a szomorú tényt, hogy az embernek csak egy, egyszeri, megismételhetetlen élete van. Evvel nem kéne visszaélni, Evvel nem kéne ócska, harmadosztályú politikusoknak játszani. Éppen elég problémát kell naponta megoldani, túlélni. A diktátorok mindig megbuknak. De a méreg, amivel megfertőzik a világot, sokkal tovább, generációkon át pusztítanak.
A zártsággal, azt hiszem, nagyon jól megtalálta Júlia a ránk legjellemzőbb fogalmat (én mindkét értelmezését találónak tartom). Hogy ez a külvilágtól, az ismeretlentől való félelemből, vagy éppen egy kis nép túlfejlesztett gőgjéből ered, hosszan lehetne taglalni. Egy biztos: ki kell hámozni magunkat belőle, mert megnyomorít és torzítja a valóságérzékelésünket.
Amikor engem is elönt a világ, és abban különösen kis világunk szörnyűsége, a megmaradt józan eszem azt sugallja, maga a világ sem jó, sem rossz, hiszen ezeket a kategóriákat mi alkottuk. Minden jelenséget üdvözlünk, netán istenítünk először – legyen az a liberalizmus, a műanyag vagy a készkaják -, aztán kiábrándulunk belőlük, és szabadulni akarunk tőlük. De talán mindegyik megtanít valamire bennünket. Kérdés, hogy fogékony, jó diákok vagyunk-e, vagy pedig hagyjuk magunkban eluralkodni a rosszat (a gyűlöletet, a negatív hozzáállást, a tudatlanságot, az előítéletet, a kisszerűséget), és akkor a világ jelenségei maguk alá temetnek minket. De talán nem egyszerre és rögtön. Még sokat kellene tanulnunk.