Heti vers · Korábbi hetek
prológus
Arany Jánosnak (és József Attilának, Radnóti Miklósnak, Géher Istvánnak)
félreálltam, letöröltem.
ha a düh múlna belőlem,
de jó lenne,
az élet nem erre menne.
annyi mindent megcsináltam,
elvegyültem és kiváltam.
büszkeségem –
az én csillagom az égen,
aki nem félt megszületni,
erre a világra jönni,
ahol bélelt
vacokban sem jobb az élet,
akiért elviselem, hogy
a levegőm néha elfogy:
feledésre
ítélnek, ha jó a vége –
felnőtt. merre vagy, gyerekkor?
mit is csináltunk mi akkor?
a park fáin
bélyeget hagyott-e Káin?
sok az úri lócsiszár itt,
máséra a foga vásik,
aki gyilkol,
mondhatja-e: ez aranykor?
aki nézi, ahogy ölnek,
kerítéseket emelnek,
mosolyogva
bólint rá a napi rosszra,
már előlem is kitér-e?
ugyanúgy lüktet a vére.
az ég sebzett,
nem rá írunk: ez a kezdet.
400 HALÁL
vaskos faág a holdat eltakarja
sugárzó arca haragtól sötétül
hívná elő a fényt. csapkodna. fél
sok-sok éve választ vár önmagára
mozdul hold és faág. a fény marad
az ágak kócolódnak. zuhanó
űrszemét, csillagok éle: ütés
éri, újra ütés a csigolyákat
egymásba fúródnak, törnek az ágak:
Magyarország. 400 halál egyetlen
télen, mert csend van és hó és halál
és a hidegből jut mindenkinek
és szeretjük egymást, és van igazság
most nem nyitjuk – kikapcsoljuk a gázt
HOLMI, 2011. június
Eszperantó nyelven a New Yorkban kiadott Beletra Almanako c. irodalmi folyóirat legfrissebb számában :)
Júlia Lázár
Por naskiĝtago
la nevidebla pont’ inter ni du
stabile staras, eĉ se ventskuata,
se fremda pland’ ĝin tretas, kaj se paŝoj
pezaj ĝin svingas dekstren aŭ maldekstren.
ne povas mi imagi tempon tian,
aŭ spacon, kiu sen vi min subtenus.
kies merito, kies malmerit’,
ne gravas plu, kvaronjarcenton staras
kaj grincas inter ni du tiu ponto,
ne malkonstruos ĝin la jaroj-pezo,
ĝis, fine, ĉesos ni mem pontofine,
dum ĝi, la pont’, senpeza pluos space.
Fordította Ertl István
http://www.beletraalmanako.
a láthatatlan híd kettőnk között
akkor is ott feszül, ha rázza szél,
ha dobban rajta másik láb, ha léptek
súlya erre-arra billenti el.
nem tudok képzelni olyan időt,
olyan teret, mely megtart nélküled.
olyan mindegy már, ki mit tett ezért,
s mit ellene, negyedszázada van,
és nyikorog kettőnk között a híd,
az éveink súlya nem bontja le,
mi már a két végén rég nem leszünk,
az űrben majd súlytalanul kering.
Sodródom. Sodródunk. Egy heti vers kimaradt. Kárpótlásul itt egy hosszú, az időről (is).
IDEJE
1.
ideje a számadásnak, nincs haladék.
a rossz szekrénnyel küszködsz, nem csukódik,
vársz egy kicsit és kezded újra,
már nem vagy görcsös, mozdul is a zár.
nem érdekel a szekrény fél évszázada,
annak fontos, aki fontos neked.
tűröd, csinálod: ebből áll az élet?
kinek tartozol még mindig, mivel?
beépíted az évek hordalékát,
de menedék vagy fal lesz, nem tudod,
megáll-e nélküled vagy kell a véred?
akkor szabad leszel, ha otthagyod?
2.
és nézzük most szegény szekrény felől:
nem ő tehet arról, ha csúnya.
elfér benne ruha és ágynemű.
fényes ajtaja tükörnek se rossz.
azt szolgálja, aki megdolgozott
minden csillanásért, az életet
úgy vette, ahogy jött. ha szenvedett,
csak annyit, hogy ne lássuk, gyerekek.
nem lett orvos, mert tizenegy gyerekből
neki nem jutott pénz, csak egyikük,
csak egy lány tanulhatott. meg is ölte
magát. csak kilépett a harmadikról.
3.
boldognak akar látni. általad
kapta az életet, nem tőled.
sudár és tiszta, nálad józanabb.
óvna, ahogy te óvtad kiskorában,
helyetted haragszik, mintát keres.
nem tud megbocsátani az apának,
aki mindennél jobban szereti,
mégis túl okos ahhoz, hogy a bánat
őt ne szeresse, ne ölje, magát
előtte ne illegesse, ne mámor
vigasztalja. ő nem akar se más
lenni, se azonos. vibrál. sugárzik.
4.
elmegy. negyedszázada vele élsz.
papírok nélkül. hol az erkölcs?
csupa érzékenység, ész és tehetség:
tékozolt? vagy őt őrizte a kincs?
némajátékotokat a barátok
aggódva figyelték, ropták a maguk
táncát, mindenki mindenkit szeret,
hova tűnik mégis a nyugalom,
a biztonság, ami kell a gyereknek,
a nőnek, de sírba viszi a férfit?
hol a híd, amit kovácsoltatok?
viseli-e a megpróbáltatást?
5.
játszik a szívével, mint a gyerek.
viccelni csak így, ilyen komolyan
csak így lehet, csak így ember az ember.
mi lett volna, ha? találkoztatok,
húsz éve is. már elvált, de te vártad
a fiadat. elszántan, egyedül,
aztán párosan. befelé figyeltél,
ahogy a sors lüktetett a hasadban,
szeretni tanultál gyereket, férfit.
mégse tudsz semmit. éled a mese,
a gyerekkorod indiánhágcsóit idézi,
elveszíted-e, ha most veszni kívánsz?
A HUSZADIK NAPON
Nagy Navarro Balázsnak
ha pálmafákat képzelünk köréjük
a pokróc és a sapka disszonáns
körben nyugszékek inkább a varázshegy
de regényhez egyetlen kép kevés
és settembrini nem mutat irányt
a habszivacsra állj húsz napja fáznak
a termoszokban tea és leves
kartondobozból épült asztalon
ágálhatna a filozófia
de üveg mögül figyelnek az őrök
számolnak minket a kapu lezárva
hányan vannak harmincan negyvenen
felénk jönnek a fekete ruhások
sápadt férfi mozdul a kamerákat
vedd őket visszamentek meleg sót
hoznak nyugdíj nincs mindenem a négy
gyerek az ujjam nem mozog vidékről
mosolyogva összesöprik a csikket
senki vagyok civil lakókocsit hoztam
és aggregátort minden nap jövök
most nyugalom a nő fáradt szemén
álom ül és nem kétségbeesés
várja otthon egy négyéves gyerek
aki nem eszik három hét után
legalább képzeljük a pálmafákat
gyerekek jönnek karonülő is
komoly veszélynek teszi ki magát
mert esztelenül fordult ez a század
és menetel bőszen visszafelé
aki csak sztrájkőrnek jön, az ehet
a sót a kabát alá tedd szorítsd
kevés ez mégis a csöndkupolának
feszül és megroppantja a falát a szó
hol vagyunk otthon ebben a világban
ha kint és bent így megfordítható
ha meleg ott van ahol mások fáznak
és vacogva néz ki a bentlakó
2011. december 31.
ALTATÓ
kék ég és bársonyég között
a nap és hold cserél ruhát
a fenti bálban van helyem
de a földön utazom át
hogy szívben, szóban rend legyen
ne győzhessen a félelem
a bársonyéj legyen puhább
helyettem egy csillag köszönt
és borít rád fénykupolát
SÖTÉTSÉG
a sötétség karéja éles.
megrezzennek a nyári bokrok.
a töviseken fennakadva
fázósan dideregnek
a múlt foszlányai,
jön az ősz és sárba tapossa,
trágyázza a jövőt.
A hegedűs
a hegedűs és az asszony
minden reggel ugyanott
áll. az asszony kezében kotta,
az arcán mosoly, a férfi
játszik, a reggeli szürkületben,
porban, az árusok és munkába
igyekvők között olyan tisztán
szól a dallam, hogy talán Bach
sem tartaná szentségtörésnek,
talán fölkeresné az aluljáró
templomot, talán közéjük állna,
talán hozná a gyerekeit,
kisszékekre telepednének,
fölbúgna a szél orgonája,
és a csodálkozó emberek
újra tanulnának örülni.
(Még, Syllabux, 2011)
A bohóc
Az ősz beoltja önmagát,
avarruhát húz,
színekkel vigasztalódik,
piros, sárga, barna, bíbor
pacák a zoknin, a bojtos
sipkát szél cibálja,
táncol, füttyög, orrot
fújni meg nem áll,
reggel még lisztes a képe,
estére elfelejti, hogy másnap is
hideg lesz, hideg, hideg.
„Ami megmarad.”
ELEVEN EMLÉKMŰ
az oszlopok már állnak. rút a tér.
az ostobaság emlékműve készül.
a szégyené, hogy nincs emlékezet,
csak hatalomvágy, harc és gyűlölet.
kordonok tövében a mécsesek,
fotók, könyvek, egy szakadt Biblia,
arcok, történetek: ez megmarad.
mert eleven és emberi. a szél
fúj és betűket mos el az eső,
hátul csodálkozó egyenruhások
rezzennek össze, ha szemükbe néz
valaki, és énekel. majd rá, rájuk
emlékezünk, rég elporlad a kő
és moha növi be a bukott angyalt.
2014. május
„Mert ősz jön.”
TAVASZ
most úgy önt el a napi szenny
virágzó birsfaág
hogy már a számnál bugyborog
nefelejcs, tulipán
tudom, hogy csapkodni tilos
zsálya, bazsalikom
a lábam zsombékot keres
kapor, levendula
az agy fényre emlékezik
egy felhőarc, borús
elér-e hozzám az a kéz
vagy tigrisliliom
mélyebbre süllyeszt vagy kihúz
akácfán a rigó
a földdel együtt mozdulunk
harsogó trombiták
haragvó istenek, ne még
a fűben patanyom
őt akkor sem, őt nem hagyom
erős, vén körtefa
„Megint.”
ISTENTELENÜL
Uram, nagyon csendben ülök.
Várom a következő csapást,
és nem hiszem, hogy te jó vagy.
Nincs ebben semmi új,
bántasz, pedig nem létezel.
Elvetted, akit szeretek,
megaláztad, meggyötörted.
Aztán hagytad, hogy
kereszt alakban vágják
föl a hasát. Életben
tartottad, de majdnem
megölted az anyját.
Orvosok csatáznak
a feje fölött, nem érte.
Pénzt emlegetnek, államot,
embert nem látnak, csak testrészt.
Hatvan ágyon hatvanöt beteg.
Nincs kötszer. Az aggodalmában
nem osztozunk. Örüljön, hogy él
a férje. Ennyire vagyunk képesek.
Uram, nem látod a szemét?
Ha ennél mélyebbre süpped,
a koponya sötétje elnyeli.
Onnan hová zuhan?
Ikercsillag lesz vagy sötét anyag?
Még ne, Uram. Olyan fény
ül a kopasz fején.
A gondolataitól félsz?
A tudástól? Mi az neked?
Egy legyintés, és kioltod a fényt.
Majd világít neked sok zengő bank
és pengő pénzhalom.
Táguló vagy egymásba zuhanó porszemek.
Ha lennél is, neked ez terepasztal,
ahol törnek a játék katonák.
(Holmi, 2010/2)