VÁNDORBATYU

(Fotó: Muhammed Muheisen (AP/dpa) / UNICEF – Pictures of the Year 2017)

„Valamit mégis kéne tennem,

valamit a gyötrelem ellen.”

Nemes Nagy Ágnes

 

Helyet keresni nem elég.

A startvonal adott. Esetleges, hová és mikor születünk. Milyen adottságokkal és háttérrel készülünk az életfutamra. A felszerelésünk lehet szakadt és lehet a legmodernebb. Ha a feltételeink rosszak, beleszakadhatunk, és mégsem érvényesül a tehetségünk. Ha a többségnek nem tetszik a bőrünk színe, vagy a fülünk bojtja, félretaszíthatnak, megnyomoríthatnak, megölhetnek. Veszítünk és újra veszítünk. Ha megmaradunk, összeszorított foggal folytatjuk. Ha szerencsénk van, segítséget is kapunk. Ha erőnk van, változtatunk, megteremtjük magunk a szükséges feltételeket. Nem mehet el közben a kedvünk, nem fogyhat el az energiánk, ha gáncs ér minket, kibírjuk, ha kezet nyújtanak felénk, elfogadjuk. Vagy nem. Ahol eltaszítanak, ott még többet mosolygunk. Vagy odébbállunk. De nem adhatjuk fel. Mert az már cseppet sem esetleges, milyen tudatosan élünk, mit hozunk ki abból, amink van. És persze mi kinek nyújtunk közben kezet.

„Anya leszokott a pogácsasütésről, mióta rászokott a tanításra”, mondta az akkor négyévesforma fiam. Eltelt néhány év, és a vállalhatatlan köznevelési törvény miatt leszoktam a tanításról. A pogácsa maradt. „Hamuban sültem” − hallom Géher, a mesterem és barátom hangján, már a túlvilágról. A pogácsa jelkép, valami, amit továbbadunk, tovább viszünk, életben tart minket és másokat. Emlékeztet az otthon melegére és figyelmeztet arra, hogy milyen kevés elég az élethez. De abból a kevésből nem engedhetünk. Ha nincs, aki nekünk hamuba sült pogácsát süssön, vagy akinek mi süthetünk, akkor semmink sincs.

Van egy országunk. Immár nyíltan fasisztoid jelszavakkal, Magyarország über alles. Nemzeti konzultációval, amiről tudható, hogy Hitler találta ki. Népbutítással, amelynek része, hogy már a szemétszállítás is nemzeti. Miközben a nemzet identitását őrző kultúra halódik: a Magyar Közlöny 227. és 228. számában mindenki megnézheti a számadatokat: az egyházak 2017. végén a kormány által kultúrára szánt összegnek a 12,5-szeresét, a sportszervezetek majdnem a hatszorosát, a határon túliak több mint a négyszeresét  kapják.

És ez még mind nem elég. Ebben az agyongyötört országban, a huszonegyedik század elején, a 2017-es év végén az iskolák vezetői levelet kapnak a nevetséges EMMI becenévre hallgató minisztériumtól, amelyben kötelezik őket, hogy kidolgozzák a HIT-et (sic!), a honvédelmi intézkedési tervet, rendkívüli állapot esetére. A feltételek között szerepel az is, ha az országot külső támadás éri. No meg terrorveszély. Ami nincs, de a plakátokon van. És egyszer persze még lehet, főleg, ha álságos intézkedésekkel, hosszútávú gondolkodás helyett, éppen előkészítjük neki a terepet. Ezzel párhuzamosan a kormány utasítást ad a lőterek kivitelezésének gyorsítására is. Hiába tiltakozik ellene minden magára valamit is adó oktatási és nem oktatási szervezet. Hiába tudjuk sokan, mi mindenre kellene az a pénz és energia. Hiába ismerjük a tényeket: mi történt a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel, mi történt a szakképzéssel, mi a helyzet a felsőoktatásban, az egészségügyben, a hajléktalanokkal, a rokkantakkal, a mélyszegénységben élőkkel. Terrorveszély, hát persze. A bűnbakkeresés, a fenyegetettség érzetének ébrentartása régi trükk. De ez megint más, itt állandó készültség fenntartásáról, az iskolák militarizálásáról, háborús hangulatkeltésről van szó.

Elnézem a szíriai kislányról, az ötéves Zahráról készült fotót. A kétségbeesett, iszonyodó százötvenéves gyerektekintetet. Kerüljön ez is a batyunkba, akármerre megyünk, akárhol maradunk, lássuk magunk előtt, mielőtt bármit megteszünk, vagy nem teszünk meg.

Nézzünk fel a csillagokra, és szégyelljük el magunkat, ha hagyjuk, hogy néhány tudatlan, felelőtlen, a hatalomért mindent feláldozó ember döntsön rólunk. Éppen a parány mivoltunk tudatosítsa bennünk, nem illúzió megsütni és továbbadni azt a pogácsát. Ragaszkodni a legkisebb batyuhoz, és soha, de soha nem hivatkozni arra, hogy nekünk ennél fontosabb szerepünk, megtartandó helyünk, életünk, egzisztenciánk van, ezért engedünk a gonosznak. Nincs menekvés. Tennünk kell a gyötrelem ellen. Ha boldogabb új évet akarunk magunknak, másnak. Ha akarunk további éveket ezen a bolygón, a bolygónak ezen a pontján. Mi. Én. Te.

HELYET?

„A mindenségből ezt az egyet,
ezt az egyetlen egy helyet,
de ezt azután megszerezted.”

Pilinszky János

 

Amikor tízévesen a vén fáimtól búcsúztam a hatalmas iskolaparkban,  talán örökre elvesztettem a helyemet. Vagy elzártam, magamba húztam, mint a halottaimat. Őrzöm a tölgyek, bükkök esősátrait, a susogást. Azt a biztonságot, amit egy  meleg fatörzs érintése jelent. 

Nagyon-nagyon lassan neveltem át magamat arra, hogy ne ragaszkodjak a tárgyaimhoz, „csomagold be mind”, ahogy Kosztolányi mondja. Egy hátizsákban elfér az élet, pontosabban az a néhány kelléke, ami emlékeztet a többire. Csodáltam a hajléktalanokat: hogy bírják ki? Mi fér két nagy szatyorba? Miért a kiserdő, a kartonpapír, aluljáró, miért nem a menhely, a bélelt vacok. Ahogy Géher írja: „belhidegedbe kitéve”.

 

Ma már tudom, hogy a biztonság: úton lenni. Aki már elveszített valakit, vagy valamit, érti. Ha úton vagyunk, felkészítjük magunkat az újabb veszteségre. Kényszer lesz a lehetőség, hogy tovább kell menni, akkor is, ha nem bírjuk elviselni a veszteséget. Az út a lényeg, ahol idegeneknek adhatunk. A kifordított valóság: nem befogadjuk a házunkba az idegent, mert a házunkat bármikor elveheti ember, természeti katasztrófa, isten, vagy nevezzük bárminek: az ellenséges erő, de útközben adhatunk. Magunkat. A keveset, amink van. A lecsupaszított én nyitottabb. Ha van boldogság, az a befogadás képessége, mert ez tesz igazán adakozóvá. Egy zárt burokban, autók, házak, szőrmebundák védelmében senki sem lesz boldog, ezért halmoz, elfordítja a fejét, és újra halmoz, rosszabb esetben pusztítja azt, amit látni sem akar. Hajlékra persze mindenkinek szüksége van, de erődítményre nem. Jó lenne megérteni, hogy a kerítések mindig minket zárnak be, és nem másokat ki.

Szerettem és szeretem a meséket – megmosolyognak érte. Pedig minden mese az énkeresésről, a jó és a gonosz harcáról szól. Fekete-fehérben, persze, de talán éppen azért, hogy világos legyen a kisgyerek számára, van különbség, van döntési lehetőség. A felnőtt árnyal, és ez így van rendjén, a döntései fekete-fehérségét akkor őrizheti meg, ha másoknak megbocsátja a színkeveredést. Élet és halál küzdelme ez, a tökéletes hibamentességet csak a nemlét garantálhatja. „Gyerekkorunkban meg kellene halnunk, tudásunk csúcsán, alázatunk magasán” − mondja Pilinszky. Mert a kisgyerek még nem megbocsátó. Nem vigasztalható meg bármivel. Ott motoz benne minden nagy kérdés. Világgá akar menni a világ elől, amit a szülei jelentenek − ha vannak. A felnőttek pedig rosszul teszik, ha elhessentik, ha pörögnek tovább, és tárgyakkal bástyázzák körül őt és önmagukat. Mert aki feladja, és már fel sem teszi a kérdéseit, a megválaszolhatatlan kérdéseit, újra meg újra, az énkeresést adja fel, és így vagy úgy, de boldogtalan marad. És örökíti a boldogtalanságot.

Annak idején beszélgettem a parkom fáival, ahogy ma beszélgetek a csillagokkal. Emlékszem, dzsungelnek láttam a bozótot. Útvesztőnek a sok kanyargó ösvényt. De soha nem féltem. Ma nem félek az űr végtelenségétől, de elfog a borzongás a város aluljáróiban: mit keresek itt? Mit keres itt bárki? Mitől lett minden ilyen kopott és sivár? A tekintetem szürkült volna meg? Hiszen izgattak a fények, a nyüzsgés. A része akartam lenni a nagy egésznek. Akartam, hogy lássanak. „Engem nem látott senki még” – írja Babits. – „S az évek suhantak / Minden évben egy fátyol hullott le rólam, s gyorsan hátrálnak az évek.”

Már mindegy merre járok, magamban hordozom a tájaimat is. Az aluljáróból is visszamehetek a tavam partjára vagy a fáim közé. Be se kell hunyni a szemem. Bármikor hallom magamban azoknak a hangját, akik már nincsenek, de mindig velem vannak. Miközben az emlékezetem selejtez, a fontos mondatok visszhangzanak. A hely, amit keresünk, nem kívül van, nem a vágyainkban. Az öröm, a derű akkor költözik belénk, ha valahogy békét tudunk kötni a létezéssel a maga tökéletlenségében. Az emberrel a maga gonoszkodó jóságában. Hittel és hitetlenséggel, mert ezek ugye csak szavak. Az ájtatossággal a hatalmasok leplezik a végtelen cinizmust, amivel másokat manipulálnak. Nekünk marad az életünk iránya, amit mi választunk meg, marad a gondolkodás, maradnak a tettek. Tudjuk, hogy a szó is tett, Pilinszkyvel kerekre zárva: „Aki a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét”.

A HÁROM HOLLÓ MEGNYITÓJÁRA (ELHANGZOTT A HELYSZÍNEN 2017. NOVEMBER 22-ÉN)

Röpülj hajóm, / nincs víz.
Fodor Ákos

 

Miért én? Miért itt? És miért kellene röpülni?

Rossz kérdések.

Kedvesen hívtak ide, és kedves kérésre nem mondunk nemet.

Azért nem, mert ahogy Schein Gábor írta nemrégiben, „a beszéd maga a cselekvés”. „Ami a nyelvben megtörténik, az történik meg a valóságban is”. Ha a valóságot meg akarjuk változtatni, beszélni kell.

Azért nem, mert Wilhelm Dorste egy ÉS-interjúban a cselekvő Adyról beszél, aki messze nem csak káromkodott vagy fütyörészett. Azért, mert nem áll a szám káromkodásra és többek szerint úgy fütyülök, mint egy utcagyerek.

Ez nem az Andrássy út, nem Ady törzshelye, de a nyolcvanas években ez az én egyetemi menzám is volt. Egyszer ki is próbáltam, aztán inkább a szomszéd Mézesmackó franciasalátáján és karamellturmixán éltem. Ízek, fények és barátságok kötnek ide.

Az első saját fizetésből vett télikabátom. Hónapokig nézegettem a Kígyó utcai kirakatban. Szakadt egyetemista voltam, albérletet fizettem, ez  az egyszerű vonalú fekete kabát testesítette meg a felnőttséget vagy a nőiességet, amire vágytam. Egyhavi fizetésem bánta: milyen nevetséges ma már az a háromezer forint.

Az első lázadásaim. Az egyik tekintélyes professzor nagyképűen megalázott egy hallgatót. Csak úgy, rutinból. Elmondtam neki a véleményemet, és örökre otthagytam az Összehasonlító Irodalom Tanszéket.

De itt játszottam a szomszédban az Egyetemi Színpadon. Itt voltak a találkozóim a kocsmákban, a parkban, vagy a pisilő fiúnál, itt volt a Váci utcában a legjobb antikvárium. És a könyvesboltok. Itt vettem meg a Nagy László összest. Órákig kellett érte a könyvhéten sorba állni. Itt olvastam el egy villanyoszlop alatt állva Géher István tanár úr első verseskötetét. Itt mellettünk, a Pesti Barnabás utca 1. negyedik emeletén találkoztam először vele, aki meghatározta az életemet. Ha ő nincs, soha nem merem leírni, sőt nyomtatásban viszontlátni, amit gondolok.

Ebben az épületben ültem – éppen egy Géher-órán – Mándy Iván mellett. Sosem felejtem el a barna mellényt, a huncut tekintetet, a fanyar humort. Itt mutattam először a verseimet Balassa Péternek, itt tanított Takács Feri, Nádasdy Ádám, Dávidházi Péter, Ferencz Győző.

A közelben találkozott rendszeresen az Örley-kör. Kezet foghattam Nemes Naggyal, Ottlikkal. Györe Balázs, Rácz Péter, Tábor Ádám, nélkülük kevésbé kapnék levegőt.

A szomszéd Ráday utcában alakult meg a Magyar Műfordítók Egyesülete, és büszke vagyok rá, hogy a tagja lehetek.

Azért vagyok itt, mert meg akarom köszönni, hogy ez a hely éppen ez a hely, hogy emlékeztető és köztér egyben. Ahol azok is jelen lehetnek, akik már csak az emlékeinkben vannak velünk, elvégre az irodalom az irodalom az irodalom. Ahol a képzeletünk az úr. Ahol megbeszélhetnénk végre közös dolgainkat. Elhagyhatnánk félénkséget, gőgöt, utálkozást, vagy közönyt. Friss érdeklődéssel figyelhetnénk újabb és korábbi generációkra, kicsikre és nagyokra, írókra, képzőművészekre, zenészekre és kéményseprőkre. A közönségünkre, ha van még.

Azért vagyok itt, mert ez ma még az én bolygóm, az én országom, az én helyem, és azt szeretném, ha nem a percemberkék határoznák meg, vagy legalább nem csak ők.

És ezen az édes őszi estén, csak pontos szót keresnénk, csak a világot váltanánk meg, csak lennénk, ha máshogy nem megy.

https://www.facebook.com/haromhollo/