„Törvényt, de elevent, tehát,

hogy ne csapódjunk folyton össze,

hogy részlet-igazát

kiki illessze a közösbe,

úgy mégis: emberek maradjunk,

…

A lét tegyen rendet, ne a halál!”

Illyés Gyula: Óda a törvényhozóhoz

Csak lenni.

Ki emlékszik ma már a háborúra? A magyar miniszterelnök, aki korábbi országlása idején is előszeretettel használta az „idegenszívű” és az „élettér” szavakat, biztosan nem. De nem tudni is felelősség, ahogyan a tudást, a tapasztalatot, a megértés lehetőségét továbbadni is.

Ki emlékszik ma már az örményekre? – mondta Hitler 1939. augusztus 22-én, a második világháború előestéjén. Aztán megtartotta a főpróbát,  A T4, vagyis az eutanázia-hadművelet során csak 1939 szeptembere és 1941 augusztusa között 70 000 skizofréniában, epilepsziában, szklerózisban, szifiliszben vagy gyengeelméjűségben szenvedő embert gázosítottak el. A betegek szállításáért az a  Stangl felelt, aki később a sobibori és treblinkai tábor parancsnoka lett, és húsz év múltán is azt mondta, csak parancsot teljesített, jól végezte a dolgát, és nem felelős semmiért.

Anatólia és Kilíkia 2,5 milliós örmény lakosságából 1915 és 1922 között 1,5 milliót irtottak ki az ifjútörökök a „Törökország a törököké” alalpelv nevében. Az első világháború kitörése után született meg a végső döntés a népirtásról, az ürügy állítólagos elrejtett fegyverek elkobzása volt. Elsőnek az értelmiségieket deportálták.

„A deportálás gyakorlatilag egyet jelentett a halálbüntetéssel, hiszen az érintettek többsége már a hosszú menetet is nehezen bíró asszony és gyermek volt … a halálmeneteket kurd és cserkesz bandák rabolták ki. Az angorai örményeket szabályos mészárosmunkával darabokra vagdosták és a húscafatokat Asi Yozgad közelében a folyóba dobálták.

A deportáltak füvet, sáskát, döghúst vagy saját halottaik húsát ették. … Zekki kormányzó, a Der el Zor-i terület ura különösen hírhedtté vált. Lóhátról kapott fel egy-egy gyereket a menetből, s a levegőben megpörgetve csapta hozzá őket éles kőhöz vagy sziklához. Más alkalommal 500 fiatal örményt záratott be egy karámba víz és élelem nélkül a tűző sivatagi napon, mindaddig, amíg elborult elmével egymásnak nem estek. Szolgálata alatt több mint 20 000 embert ölt vagy öletett meg.” (Rubicon)

A népirtást a mai napig 22 ország ismerte el. Törökország és Magyarország nincs közöttük.

Magyarország ma Soros-tervről beszél, idegengyűlöletet szít, és ezzel erőszakra biztat.

Alig élnek ma már olyanok, akik még emlékeznek a legutóbbi nagy háborúra és az előzményeire. A 88 éves anyám még meséli nekem, újra és újra Orovánék történetét. Gánt-Bányatelepen élt az idős házaspár, az öreg a bánya főkönyvelője volt. Tisztességes, munkában megőszült emberek, három gyereket neveltek föl, mindenki szerette őket. 1943-ban, egy reggelen a cseléd benyitott a lakásba, és nem találta őket sehol. Aztán észrevette az asztal sarkára tapadt véres hajcsomókat. Többet nem látta senki Orován Györgyöt és a feleségét.

A három gyerekből a lány Svájcban tanult, ő életben maradt. A két fiút elvitték munkaszolgálatra. Aztán jött volna a gettó. Öcsit, a kisebbiket Gonda Pista barátja, a megyei főtanácsos fia bújtatta, a házuk kertjében álló fészerben. Az étkezéseknél a zsebébe dugdosta az ételt, hogy kivigye neki. Amikor az apa észrevette, színt kellett vallania, és Öcsit elküldték. Mór mellett dobott ki a marhavagonból egy cédulát: elkapták és viszik Auschwitzba. Többet nem hallottak róla.

Orován Gyurka Karcsi nagybátyám barátja volt, együtt jártak gimnáziumba. Gyurka egy Gánt melletti erdei barlangban bújt el, ott töltötte 1944−1945 telét. Karcsi hátizsákban vitte ki naponta a szükséges holmit. Amikor Gánt és Székesfehérvár határában állt a front, az oroszok kapták el az erdőben. Azt mondta nekik, vadászni megy, de a hátizsákjában megtalálták az elemózsiát. Nem ölték meg, csak majdnem agyonverték. Gyurka túlélte a háborút, csak a veséje ment tönkre, 1952-ben belehalt. A majdnem nyolcvanéves nagynéném ma is gondozza a sírját a székesfehérvári temetőben.

Legkedvesebb barátom és pótanyám 18 éves volt, amikor a szülei eltűntek. Sosem heverte ki, hogy ő életben maradt. Az édesapa és az édesanya is orvos volt, dolgoztak, amíg csak lehetett, a gyerekeiket megmentették, de róluk azt sem tudni, a Dunába lőtték-e őket, vagy a Szabolcs utcai kórházban pusztultak el jeltelenül. Hogyan gyászolhatjuk azt, akinek a halálát évtizedeken át csak sejtjük, de nem tudjuk? Hogyan birkózik meg az elme a gonoszsággal, ami mindig értelmetlen és akkor is az egyes emberen csapódik le, ha általánosságban gondolkodunk róla?

(Menekült)válság volt, van és lesz. Erőszak és bűnbak-keresés is. No meg hő nemzeti érzelmek. Önérdek. A Szíriából, vagy más világégés elől menekülőket éppen úgy utasítják el, vagy szeretnék elutasítani a világ országai, ahogy annak idején a zsidókkal megrakott hajókat fordították vissza mindenhonnan. Ürügyet mindig lehet találni a segítség megtagadására. Félni is mindig lesz mitől. De legalább ezt a keresztény Európa maszlagot hagyjuk. Meg a törvény betűjének tiszteletét. És mindenki gondosan nézzen tükörbe: legalább az elméjében képes-e rendet tenni, hogy fölvértezze magát − a múlt tudatában − a jövőre. Tud-e egyensúlyt teremteni, megőrizni a szépséget és a derűt. Tud-e átmenteni és újjáépíteni, mert ez a mi munkánk, és nem is kevés. Csak ennyi. Csak.

 

A fotón Aline Ohanesian örmény holokausztról szóló könyvének borítója.

A műfordítóval készült beszélgetés felvétele a hivatkozásra kattintva meghallgatható, beszélgetőtárs: Oláh Andrea.