Esszék · Publicisztikák

Esszék

Között – Hugh Maxton Nemes Nagy-fordításairól
(Ferencz Győző, Vesztergom Janina (szerk.): A jelenlét nem sziget – Írások William John Mc Cormack tiszteletére )

„A költészet legfőbb ellensége a szó”, — írja Nemes Nagy Ágnes a Negatív szobrok című tanulmányában. Majd folytatja: „szüntelenül azt akarjuk mondani, amit nem tudunk”. A szó öröme és a szó elégtelensége hatványozottan igaz a műfordításra is. Ahogy a vers, a műfordítás is „keskeny út a tudás és nem-tudás között”, minden írás „csatavesztés”.

Hány élete van a költőnek? – Géher István: Minden minden – összegyűjtött versek (recenzió)
(Credo, 25/3-4 (2019), p. 138-140.)

Hány életünk van? Ha a képzelőerőnket használni merjük, rengeteg. A költőnek végtelenül sok. Ahány szerepbe bújik. Vagy egy sem. Hiszen mindent kívülről lát, önmagát is, mert a megfogalmazáshoz távolság kell. A „költészet nem a személyiség kifejezése, hanem a személyiség megszüntetése”, mondja a 20. század költészetét meghatározó T. S. Eliot. „Az persze magától értetődik, hogy csupán azok tudják, miben áll ez a »megszüntetés«, akiknek van személyiségük, és van személyes élményük.”

Kié a gyilkos arc?
(Gerevich József (szerk.): A képzelet kockázata – Sylvia Plath életműve, élettörténete és betegsége)

Prospero pálcája, Géher István költészetéről
(Jelenkor, 2013. 56. évfolyam, 5. szám, 462. oldal)

A va­rázs­ló csak va­rázs­ló, csak va­rázs­ló, csak varázsló. Pál­cá­val vagy pál­ca nél­kül, bol­do­gan vagy tö­rő­döt­ten, tö­röt­ten – hol­tá­ban is. Mi­nek ezt ma­gya­ráz­ni? A sza­vak va­rázs­sza­vak, mert időt­le­nül to­vább mu­zsi­kál­nak má­sok fü­lé­ben. A XXI. szá­zad na­gyon is anya­gi va­ló­sá­gá­ban, ahol a men­­nyi­ség sok­kal fon­to­sabb­nak tű­nik, mint a mi­nő­ség, ho­gyan is le­het­ne más­kép­pen mű­vel­ni a köl­té­sze­tet? Rossz, ám nép­sze­rű rí­mek és rit­mu­sok kö­zött föl­zen­get­ni klas­­szi­kus met­ru­mok se­gít­sé­gé­vel a kín­zó, a le­ír­ha­tat­lan, még­is éle­tet adó bel­ső ze­nén­ket? „Kell-e köl­té­szet?” – kér­de­zi Géher Ist­ván Ba­bits­csal. „Kell-e köl­té­szet? Mit mon­dasz rá, ba­rá­tom? Kul­tu­rál­tan fel­te­kin­tesz a hí­re­ket lo­bog­ta­tó na­pi­lap­ból, és böl­csen hall­gatsz. Ma­nap­ság, ami­kor szük­ség­ből, kény­sze­rű­ség­ből po­li­ti­kus­sá lesz­nek lí­ri­ku­sok és fi­lo­zó­fu­sok, problémaérzékeny ér­tel­me­det fon­to­sabb kér­dé­sek fog­lal­koz­tat­ják. Hit kér­dé­se – mo­so­lyogsz dip­lo­ma­ti­ku­san, gond­ter­hel­ten, hogy bé­kén hagy­ja­lak. Csak­ugyan. Hogy kell-e köl­té­szet, ki­nek és mi­re, nem kér­de­zi az, aki hisz ben­ne; aki meg nem hisz, az nem tud­hat fe­lel­ni.” Géher Ba­bits­csal együtt azt mond­ja: „Kell. Ne­kem ugyan­is kell. (…) Bi­zony, elég­gé apo­ka­lip­ti­kus idő­ket élünk (…) Ta­lán min­den köl­tő küzd ma a Vers­sel vagy a Vers el­len, min­den mai köl­tő­ben küzd a Vers – ké­tes ki­me­ne­te­lű, mi­ti­kus küzdelem.”

Téridő
(Holmi, 2012. szeptember)

„Géher Tanár Úr volt vagy más? Mint annyi mindenre és mindenkire, Kálnokyra is ő hívhatta fel a figyelmemet. Ő negyven napja halott, Kálnoky László száz éve született. Kora szerint lehetett volna a nagyapám is, ahogyan Sylvia Plath, akit éppen az ő utolsó köteteinek megjelenésekor fordítottam, lehetett volna az anyám.”

Publicisztikák

Nem lehetünk marhacsorda (Magyar Narancs, 2014. február)

Meggörbült-e a világ gyémánttengelye? (hvg, 2014. 23. szám)

Hol a boldogság mostanában? (hvg, 2013. 34. szám)