kinek mondhatnám el, hogy reggelente

arra ébredek: nincs. még nem tudom,

ki vagy mi, érzem: a rossz iszamos

zöldje lehúz, le a mélybe a hínár.

kinek mondhatnám el, hogyan merítem

már odafönt magamba a tudat

tőrét: nincs G. nincs J. és reszketek

naponta, hogy Zs. maradjon velem.

teendők balzsama hoz enyhülést,

egy-egy mosoly vagy érintés a gyolcs,

de máris megfertőz a napi szenny:

kilakoltatták és munkája sincs,

a bűne annyi, hagyta, hogy becsapják;

az utcán él, de már ott sem maradhat −

hová legyen? tanuljon meg repülni?



elképzelem a sok hajléktalant,

összekapaszkodva keringenek

fölöttünk, csillámhajukat a szél

fésüli, eső mossa, nap szárítja,

fészket rak benne ezer madár,

ujjaik közt hajtás sarjad, sziget

terül lebegő testük alá, billen

a föld tengelye, élet költözik

belénk megint, közlekedési lámpa

lesz, szenvedni többé senkit se hagy,

gombnyomásra elenged a halál.

Lázár Júlia: Elenged

Április óta

nem írtam ide. Mozdulatlanná dermesztett a csalódás, amire számítottam, a közeg, amiben léteznem kell, a hallgatás, ami körülvesz. Most, napokkal a fiam 25. születésnapja után, miatta (is) újra fel kell vennem a fonalat.

Újra és újra egyetlen kérdés motoszkál a fejemben, miközben tudom, hogy soha nem létezik egyetlen tökéletes válasz. Azért nem, mert az ember esendő. A robotok világában majd az ellenkezője okozza a bajt. Ez az egyetlen kérdés: a felelősségé.

Úgy érzem, most nem tehetek semmit. Kudarcot vallottam, mert amikor sokan hallgattak rám, nem vállaltam vezérszerepet. Szavakat pufogtattam (vagy mégsem?): csapatmunka, közös gondolkodás, közösen hozott döntések, konszenzussal elfogadott szabályok. Azt mondtam, senkinek nem írhatom elő, sem én, sem más, sem egy adott szakmán belül, sem kívüle, hogy mit tegyen. Azt mondtam, nem elég magunkra csukni az osztályterem ajtaját, vagy nem elég

 megírni, amit gondolunk, és könyörögni egy kiadónak, hogy kétszáz példányban adja ki. Azt mondtam, tömbösödni kell, építkezni, véleményt formálni, szolidárisnak lenni, mindegy hogy az ember tanár, író vagy kéményseprő. Azt mondtam, nem gazemberekkel kell tárgyalni, akkor sem, ha kormánynak nevezik magukat, hanem a társadalmat adó egyénekben kell tudatosítani, mi történik. Akarják-e. Hazaszeretet és kereszténység nevében gyilkolni akarnak, illetve gyilkosokat támogatni, vagy melldöngetés nélkül gondolkodni, következtetéseket levonni, cselekedni. Például elmenni egy szavazófülkéig. Vagy százezrével kimenni a Parlament elé. amikor családokat tesznek az utcára, ahonnan aztán kitiltják a hajléktalanokat.

Már a meséből tudjuk, a tükör a hibás, ha nem mutat bennünket elég szépnek. Márpedig édesmindegy, szépek vagyunk-e, ha majd az egész bolygót fenyegető veszélyekkel (klímaváltozás, éhínség, fertőző betegségek) kell szembenéznünk. Régi trükk, hogy a nyomorgó és tudatlanságban tartott embert könnyű manipulálni. Az is, hogy állandó bűnbakkereséssel és gyűlöletkeltéssel a gerjesztett indulatot mederbe tereljük, el a megnyomorító, kizsákmányoló, butító hatalomtól, ami ugye, csak rendet tart és megvéd. Teljesen mindegy, mihez hasonlítjuk a NER-t, a lényeg az, hogy van mihez hasonlítanunk. A huszadik század tapasztalatai után ki kellene mondanunk, hogy az emberellenesség bűn, és aki kirekesztő, az emberellenes. A többi maszlag.  Tükör által, homályosan. Pedig a szeretet hosszútűrő, kegyes. De hol van?

Kötelező olvasmánynak ajánlom a további gondolkodáshoz Zoltán Gábor Orgiáját. Különben újra és újra hajlamosak vagyunk elfelejteni, mire képes az ember és milyen törékeny az élet. Aztán tegyünk mellé sok másik könyvet. Akár a Hipertér  címűt Michio Kakutól. Nézzük meg Scorsese Hugóját. És döntsük el, mit akarunk.