KÉK SZATYOR

(személyes riport a magyar egészségügy egy évéről, H. F. emlékére)

Február elején eltemettük a nagypapát. A covid miatt ritkán láttunk, de a temetésről mi vittünk haza, és észleltük mekkora a baj. Ember és lakás romokban. Konzultáltunk a háziorvossal, aki házhoz nem jött, de telefonon készségesen adott útbaigazítást. Menjünk le a beutalóért, vigyünk be a sürgősségire. Csak annyi látszott, alig élsz, nem vagy egészen magadnál. Mindez persze pénteki napon történt, elvittünk tehát magunkhoz, hogy figyeljünk, megfürdessünk, döntsünk, és semmiképp ne hétvégén kerülj be egy kórházba. Talán hiba volt. A fiunk megvette a szükséges holmikat, táska, pizsama, tisztálkodószerek, és hétfőn betámogattunk a sürgősségire. Ahol tájékoztattak, semmit nem hagyhatunk ott, mi sem maradhatunk, adott telefonszámon érdeklődjünk. Érdeklődtünk. Nyolc óra várakozás után dialízis-közeli veseértékkel kerültél be a területileg „illetékes” – de szép már a szó is – kórház belgyógyászatára. Csomagot adhatunk le a portán, látogatás nincs. A diagnózis: veseelégtelenség, talán hólyagtumor. Napi telefonok, hol a kórház központi száma, hol az osztály nem elérhető. Fáradt, ingerült orvosok vagy ápolók: „az a süketnéma?”, „a bácsi infúziót kap”, „az okot nem ismerjük”, „beteszünk egy draint a vesébe, kis műtét, ne aggódjon”, „kezelőorvos? felejtse el, ilyen ma már nincs”, „nem tudjuk, itt harmadik világbeli állapotok vannak”. A legkedvesebb egy fiatal rezidens orvos, ő legalább némi információt csepegtet, bemenni továbbra sem lehet, a szennyest sem kapjuk meg, a portán adunk le vizet, tiszta ruhát. Vesszük az újabb pizsamákat. Aztán egy szerda délutáni telefonbeszélgetés során egy fiatal női hang az urológián azt ígéri, visszavisznek a belosztályra, felerősítenek, majd tovább vizsgálják az okot. Másnap sms, menjünk érted.

Utolsó pillanatban sikerül beüvegezni a törött ablakokat, vizet fakasztani a csapokból, levinni úgy negyven zsák szemetet, sikálni, fertőtleníteni, valamennyire újra lakhatóvá tenni a lakást.

Kétségbeesett telefonálgatás után hazaviszünk, de levelet írok a betegjogi képviselőnek:

… ügyében írok, aki az egyetlen gyermekem apja, de tíz éve egyedül él. Ennek tudatában, cirka negyvenkilósan tették ki, egy vesébe vezetett drainnel és katéterrel, diagnózis és egyéb betegségei kontrollálása nélkül. […] Sem szóban, sem a zárójelentésben nem esett szó arról, hogyan kell a zacskóit kezelni, hogyan lehet fürdetni, szakápoló kell-e mellé, illetve mi várható, meddig kell csövekkel élnie. 

A beteggel egyébként – tisztelet a kivételnek – megalázóan bántak, csak azért, mert szinte semmit nem hall. Odakészítettünk egy füzetet, tollat, beleírtuk, hogyan lehet vele – egyetemet végzett, értelmes emberrel – kommunikálni. Alig akadt olyan orvos és nővér, aki megtette volna. 

[…]

Nem sokat remélek ettől a levéltől sem, de mindenképpen jelezni szeretném, hogy ideje az egészségügynek csődöt jelentenie, vagy azonnal változtatnia. Némi emberséghez, átgondoltsághoz, jó szóhoz még kormányzati utasítás, sőt pénz sem szükséges.

 A betegjogi képviselő kicsit hosszabban, de lényegében ennyit válaszol:

„Teljesen egyetértek Önnel, de sajnos akkor is a rendelkezésre álló kapacitásokon belül kell megkeresni, hogy hogyan lássák el a betegeket”.

Na ja. A mi kapacitásunk nem érdekes. Kapkodunk. Keresünk fizetős ápolót, az első tud főzni, de terítsek plédet a székre, ő csak úgy nem ül le. Különben is fárasztó átjárni Budáról. A második nem bírja az emeletet, a lakásba ívódott dohány- és még ki tudja milyen szagot. A harmadik kedves, beválik, és megígéri, hogy azért is beszélgetni fog veled, ha akarod, ha nem. Komoly internetes tanulmányok után veszek a kádhoz padot, kapaszkodót. Kell gumilepedő és még mi minden.

Aztán amikor vége a covid miatti zárlatnak, újabb levél, a belgyógyászati osztály vezetőjének. Legnagyobb meglepetésemre azonnal válaszol, és ígéretet tesz, hogy néhány napra, a további kivizsgálás érdekében visszavesznek a belgyógyászatra.

Így jutunk el áprilisra oda, ahová február első napjaiban kellett volna. A hólyagot műtik, de a szövettan negatív. A műtét előtti rutin röntgen viszont gyanús árnyékot mutat a tüdőn. Egy hét elteltével ismét hazaküldenek, továbbra is két zacskóval, beutalóval ct-re. Mindkét tüdőben tumor, a gátorban a nyirokcsomók duzzadtak. 

Ekkor már májust írunk, beutalót kapunk bronchoszkópiára. A beutalóból nem derül ki, hol végzik el a vizsgálatot. Hívom tehát a kerületi tüdőgondozót. Ők nem végeznek ilyen vizsgálatot. Jó, akkor ki? A beteg X. kórház Y. pulmonológiai osztályához tartozik. Hívjam őket. Megnézem a honlapot, kiválasztom egy orvos nevét, egy ismerőstől hallottam már róla. Elmondom, mit szeretnék. Veszekedős hangon értésemre adja, hogy egy senki vagyok, hogy jövök én ehhez, miért nem a tüdőgondozóba megyek, miért nem az orvos keresi őt stb. Nagy levegő, felvázolom a tényeket, időpontot ad.

A bronchoszkópia nem mutat semmit, további várakozás, júliusban pet-ct. B-vel viszünk autóval mindenhová, általában ketten, hogy míg ő parkol, én támogassalak a csövekkel, zacskókkal együtt. Kínunkban nevetünk, a zacskók egy válladra akasztott könnyű szatyorban, ami legalább kék. Néha elfeledkezel róluk, ráülsz a szatyorra vagy húzod a csöveket magad után, ilyenkor kedélyesen üvöltök veled, hogy csak ez az egy dolgod van: figyelj a kígyózó csövekre. A csőkígyók persze szívesen akadnak bele forgóajtókba, lépcsőkorlátba, őszülök, mert nem én szenvedek, de kívülről mindent látok, és minden lehetséges veszélyt felnagyítok. X. kórházban mindig hosszú órákat kell várni, a kiglancolt osztály ambulanciájának várószobája egy huzatos lépcsőház, a ct, pet-ct viszont vakító, űrállomásszerű modern terekben, kedves emberekkel, tűpontosan megy. A tüdőosztály főorvosa igen hatékonyan görgeti előre a vizsgálatokat, bár a kommunikációja továbbra is egy múlt századi iskolamesteré, aki csak dorgálni tud. El is nevezzük Vadorrnak.

Szeptember lesz, mire eljutunk a Kékgolyó utcába. A veseelégtelenség miatt – amelynek oka azóta sem ismert – nem műthetnek és kemoterápiát sem kaphatsz. A hazai rákgyógyászat becsületére válik, hogy az immunterápia lehetőségét is megvizsgálják, a korod ellenére, bár manapság 73 év még nem is kor. Nem találnak legalább 51 százalékban egyező gént, egy életlehetőség ugrik. Marad a célzott sugár. A megbeszélésen egy igazán emberséges orvos alaposan kikérdez, és előírja a kezelést. Aztán az elsőre nem tudunk elmenni, mert rosszul vagy: hányás, görcsös fejfájás. Reggel hívom a Kékgolyót. Nem veszik fel, de legnagyobb meglepetésemre visszahívnak. Nézzünk koponya ct-t. Jó, de hol? A Kékgolyó orvosa maga segít, hívja X. kórházat, ahol Vadorr veszekszik kicsit, de megcsinálják a ct-t (negatív), infúzióval felerősítenek, majd átszállítanak mentővel a Kékgolyóba az első kezelésre, hogy onnan már mi vigyünk haza. Viszünk. Ülni is alig tudsz. Minden nap kínszenvedés. Minden nap le-fel a lift nélküli harmadikra. Nagy nehezen lemegy öt kezelés. Kontroll majd januárban. Jó, de addig? Hat a sugár. Mi okozza a fejfájást, hányást, 200 feletti vérnyomást? Nem tudjuk. Nagy rosszullétek, aztán talán egy viszonylag békés őszi hónap. Erősödés. Néhány felbukkanó barát. Új hallókészülék. Angiológia. 4 hetente katétercsere. Közben véres draincső. Miért? Csak. Aztán a draincső egyszerűen kijön, és nem rakják vissza, mondván, talán nem kell.

Karácsony előtt két héttel erősödő rosszullét. Tárgyakat ejtesz el, botladozol, esel, erős fejfájás – mit tegyünk? A nagyon alapos és kedves angiológus – mert nála jártunk legutóbb – tanácsa: vitessünk be mentővel koponya ct-re, a legutóbbi óta bármi történhetett. Jó, de karácsony előtt két-három nappal ki fog rád figyelni? Inkább naponta megyünk hozzád, próbáljuk megúszni a kórházat.

December 23-án a segítőnk maga is beteg lesz, nem ér oda. Délután négytől nem veszed fel a telefont, nem reagálsz semmire. Végül a segítő este nyolckor mégis hozzád viteti magát, a konyha padlóján talál, a katétercső szétcsúszott, minden nedves. Hozzád nyúlni nem mer, nem mozdít, gyanítja, hogy törés, mert a bal lábfejed nem mozdul, a beszéded zavaros, nem emlékszel, mi történt és mikor. Mentő. Egy óra alatt ér ki. Tiszta ruha odakészítve, de nem cserélik le a felsőt sem, nem is viszik el, rád borítanak egy takarót. Ülve vonszolnak le a harmadikról, mintha nem hinnék, hogy törés. Telefonok. Egész éjjel nem elérhető a traumatológia. Karácsony reggele. Odamegyek, nem akarnak beengedni, a csomagot sem, aztán elmesélem, hogy a mentősök mondták, reggel vigyük be a holmidat, én ezért jöttem vidékről, és vissza is kell mennem. Rendesek, beengednek, sőt a csomagot is elzárják, később meg is kapod rendben. Ott vársz, előkészítve műtétre, persze hogy combnyaktörés, infúziót kapsz, de szomjas vagy. Egy pillanatra láthatlak. Tisztán beszélsz, nem félsz, csak olvasni szeretnél, de nem lehet nálad se víz, se könyv. Megyek. 24-e délután, az egész világ gyertyát gyújt, az anyácskámnak, a gyerekemnek, a szerelmemnek én is igyekszem celebrálni a karácsonyt, közben telefonálgatok, semmi. Talán este 9-kor műtenek. És tényleg. Este 11-kor hoznak ki a műtőből, állítólag minden rendben. Másnap beszélünk – telefonon, mert a 92 éves édesanyámmal az ország másik felében megyünk éppen sürgősségire, de ez már egy másik történet -, jól vagy, csak gyenge, nagyon fáj. 26-án reggel bemegyek, még mindig karácsony, hurrá, az áporodott pléd, pizsama egy zacskóban, az ágy mellett, a gyógyszeres doboz eltűnt, a többi rendben. Mozogni nem tudsz. Másnap üzenet jön, hogy járókerettel talpra állítottak – hogyan?! –, majd újabb üzenet, 28-án hazamehetsz. Mentővel szállítanak. Modernebbek a módszerek, kutatások bizonyítják, hogy a betegnek jobb az otthoni környezet. Aha. Hívom az orvost: az okok vizsgálata nélkül? Megint? Nem véletlenül estél el. Nem az ő dolguk, ők csak a csontért felelnek. Hívom X. kórházat, Vadorr jó szokásához híven veszekszik, miért nem szóltam karácsony előtt három héttel, most nincs hely, mert éppen ablakot cserélnek az osztályon. Sajátos jelenség ez is, az osztályt nemrégiben újították föl, de most, decemberben cserélnek ablakot. Végül a kedves, fiatal balesetis orvost meggyőzöm, megcsinálják a koponya ct-t, szerencsére negatív. Tehát mehetsz haza. Jó, de mikor szállítanak? Nincs nálad kulcs, a ház kapuján nem lehet csak úgy bejutni. A hozzátartozót egy órával előbb értesítik, nagyjából 24 órán belül szállítják, hangzik el 28-án délben. Este 9-kor telefonálok: a beteg nagyon rossz állapotban van, ugye nem fogják éjszaka szállítani? Elmondom újra, hogy a kapun nem egyszerű bejutni, és öltöztessenek fel, vittünk be kabátot, cipőt. Hajnali kettő óra után tíz perccel hív a Kanadából hazalátogató nagyfiad, hogy hiába várta a hívást, a betegszállítók ablak alatti üvöltözésére lett figyelmes, lement. Ott feküdtél a hidegben, egy szál pizsamában, se kabát, se zokni, se takaró, a fejed fölött üvöltöztek a szállítók. Felvitték mind a 40 kilódat, és úgy nyekkentettek az ágyra, hogy reggelig és másnap éjjel is nyöszörögtél, sírtál álmodban. December 29-e reggel, mindenki szabadságon, se háziorvos, se szakápoló. Tesszük, amit tudunk. A veséd újra alulműködik – nem ittál eleget? Nem lehet tudni, hogy a kótyagos fej, szürke arc, gyengeség most mit jelez. Panaszt teszek, de ez rajtad nem segít. Szervezzük a rehabilitációs kezelést, sok pénzért, mert Magyarországon ugye ingyenes az egészségügy, vagyis egy életen át befizetett hozzájárulásért ingyenesen jár a gyógykezelés. Elméletben. Valójában a közpénzek egészen másra kellenek. Nem tudok imádkozni, mégis imádkozom, hogy ha már végre vége az ünnepeknek, érjük meg a hétfőt, megint a hétfőt, legalább sok pénzért kerülj értő kezekbe, és ne szenvedj, ne így, ne ennyit, ne oktalanul.

Félholtan viszünk be a rehabilitációs osztályra, ahonnan délután azt írod: „Azt hiszem, ma élek.” A korábbi üzeneteiddel is bennünk, magadban tartod a lelket: „Indulatomban elvesztettem a fél papucsomat meg a derűmet. Hol találom?”,  még van erőd filozofálni: „A halál a legmagányosabb dolog. Miért kívánunk mellé társat?”. Engem azzal vigasztalsz: „Karácsony előtt elmegyünk együtt vásárolni. Veszek neked ropogós rokolyát.”, vagy azzal: „Elég hülye vagyok. Múlófélben. Túlleszünk ezen is. Aztán megyünk a strandra”.

Az esélyeink fogyatkoznak. A számunkra nagyon drága intézményben ugyanazok az agyongyötört nővérek és orvosok. A rendszer nem ereszt. Van szobavécé, de nincs idő és figyelem, ezért marad a megalázó pelenka. Mert rosszul hallasz, és akadozva beszélsz, hülyének néznek itt is, azt mondod, rosszul vagy, fáj mindened, nem tudsz enni, émelyegsz, a válasz az orvostól: „nem tudok rosszat mondani”. Az esti mosdatásnál fájdalmat okozva rángatják a törött lábadat, a konnektort nem éred el, a hosszabbítót elveszik, és sokadszorra sem segítenek feltölteni az e-bookot, tabletet, hallókészüléket. Az orvos szalad, nem figyel, küld maga helyett gyógytornászt és pszichológust. Van tévé, amit nem nézel, klíma, amire most nincs szükség, fürdőszoba, ahová nem tudsz kimenni. Bezárva egy ágyba, önmagadba, mint egy kosárember, idegenek között – hogyan, hová, mire mentsünk tovább? Mennyi időnk van? Nem tudjuk. Múltra, jelenre, jövőre nincs mentség és nincs bocsánat.

A halálod olyan váratlanul ér, mintha nem következhetett volna be az elmúlt tizenöt hónap, sőt, az elmúlt tizenöt év bármelyik napján. Az utolsó előtti nap még láttalak, az ápolási osztályon – ahol végre nyugalomra találtunk – szerettek és vigyáztak rád. A szemed világított, mint a tavaszi ég, mint Kicsié, a kedvenc nagymamádé. Az arcod kisimult. Azt mondtad, jobban vagy, nem is vért hánytál, csak meggyet ettél. És készítsek oda valami ennivalót, éjszakára. Másnap az ország egy távoli csücskében dolgoztam, B. velem jött és rám vigyázott, azt írtad, rosszul vagy és félsz. Nem értünk oda, nem fogtuk a kezed.

Tizenhárom napja nem vagy, mégis figyelem, nem küldtél-e üzenetet. Harminchét éve ismerlek, ebből mintegy negyedszázadot éltünk együtt. Olyan fényes koponya voltál, hogy talán éppen ezért pusztítottad magad. Te, a büszke nyomdász, ha bármit végigviszel, amiről álmodtál, lehettél volna földrajztudós, filmrendező, vadakat terelő juhász. A kocsmákban csak “tanár úr”-nak szólítottak. Én is tőled tanultam Ámos Imrét, Anna Margitot, Vajda Lajost, Satie-t, a korrektúrajeleket és még mi mindent. A szenvedélyt és a szenvedést is. Tőled kaptam a csodálatos fiunkat. Egy évig kínzott a súlyos betegség, de az utolsó hónapokban visszataláltál néhány régi baráthoz. Most megpróbállak elengedni, őrizzen tovább lélek és papír.

 

2023. április 30.