Úgy félek. Félek, hogy hatvan fölött is kibillenhetek a nehezen szerzett egyensúlyomból. Pedig szinte fölszámoltam magam, hogy ne legyen mit veszítenem. Az emberek fenyegető közelségét, a hírnevet, a vezérszerepet, a pénzt – mindent hárítottam, cserébe nyugalomért, boldog hétköznapokért. Most mégis rettegek. Áldozat és vezeklés. Miért is teszi az ember éppen azt, amit? A rendkívül tudatos ember döntései is esetlegesek? Amiről azt hinnéd, áldozat, valójában félelem és gőg? Ha nem ismernek el, valójában te nem ismered el, hogy tehetségtelen vagy? Ha nem állsz sorba a jutalomért, csak a szívós kitartás hiányzik belőled? Ha nem állsz élére annak, amit elkezdtél, ne azt ródd meg, aki nem követett, hanem önmagadat, amiért nem tartottál ki a végsőkig! Jónak kell lenni a világban? Mi a jóság? Ha nincs ott a felhő szélén lábat lógázó Isten, és Zeusz is csak a mesében csap rád a mennykövével, ki mondja meg, mi a jó? Kinek? Miért lenne jó, ha én Magyarország sokszorosan díjazott költője vagy írója lennék? Hol van ez a Magyarország? Még egy európai is összekeveri Budapestet Bukaresttel. Hol a szó mágikus szerepe? Ha egy kamaszt megkérdezek, sosem hallott még Tolsztojról, az egyetemista nem tudja, mit jelent az autonómia. Ha a szókincsünk szegényedik, talán a lelkünkben támad félelmetes űr, amit aztán betölthetnek populista jelszavak. Ha kicsit is gazdagítom a közös szókincset, az igazolja a létezésemet?
Csupa haszontalanságot művelek. Tanítok, és a tudás beépül másba vagy elillan, de nincs nyoma. Talán még kárt is tesz, ha egy percre lazítok, és figyelmetlen vagyok. Regényt, verset fordítok, de hol vannak az olvasók? Esszét, történelmi, filozófiai, gazdaságtörténeti munkát fordítok, mert erre legalább pályázati pénz van, de kihez jut el? A nyilasterrorról angolul írott történeti munka fordítása engem hónapokon át megvisel, de kit érdekel? Hiába gondolom úgy, hogy mindenkinek szembe kellene néznie múlttal és felelősséggel, a kényelmetlen tudás feszélyező. Gyerekkoromban én is behunytam a szemem, ha balesetet láttam, vért, mocskot, és a rossz ma is fizikai rosszullétet okoz, valóságban, filmen, könyvben, mindegy, mert a testemben érzem. Jobban átélem, mint a valóságnak nevezett valóságot.
Amikor egy filmrendező pedagógusoknak mutatott részleteket Hitchcock holokauszt dokumentumfilmjéből, felháborodva kivonultak, hogy ők ezt nem akarják és nem bírják nézni. A magyar iskolák történelem tananyagában a XX. század legtöbb helyen érettségi előtt egy-két hónappal kerül sorra, amikor az már „csak” tananyag, vizsgakérdés, de a belső világunkhoz és értékeinkhez biztosan nincs köze. Helyette vannak a mindenhonnan áradó szólamok. Kereszténységről, hazáról. Mi a kereszténység? A szeretet? Szeretetből űzik el, köpik le, verik meg és éheztetik a határon menedéket kérő embert? Szeretetből állnak bosszút azon, aki enni-inni és szállást adna nekik? Szeretetből kínzott embereket az inkvizíció? És a nyilasok? Kun páter, akit az egyháza ugyan kitagadott, de a pribékjeivel együtt kereszténységet és hazát emlegetett, miközben húst és lelket roncsolt? Mit hisz a hívő? Hogy Isten próbára teszi az embert? Hogy minden, ami gonosz, az emberi, de az istenire legalább lehet törekedni? Ha maga a keresztény szó azt jelenti Krisztus-követő, miért kellett eltüntetni belőle Krisztust, és a kereszttel behelyettesíteni. Miért nem arra a papra hallgatunk, aki azt mondja, a kereszt szárával egy fecskefészket sem lehet leverni?
Miért nem vagyunk bátrabbak? Ha úgyis félünk? Akár ki is húzhatnánk magunkat. Akár szerethetnénk is egymást, és ehhez nem kellene hivatkozási alap. Akár alkothatnánk, anélkül, hogy a hiúság vezérelne, vagy a szégyen. Akár olvashatna is, aki ír, táncolhatna a szobrász, ácsolhatna a filmes, olvashatna a villanyszerelő. Van erre példa, persze. De ha a remeteségemből egy pillanatra is kimozdulok, így, hatvan fölött, és még mindig van mit vesztenem,
nagyon félek.
2021. október 24.