Költőnőkről, íróférfiakról, más egyébről

Először is kikérem magamnak a „költőnő” szót. Vagy akkor nevezzük Jókait „íróférfinak”? Észre sem vesszük, hogy már a nyelvhasználatunk is megbélyegző. Vajon miért mondjuk például azt a félrenyelt falatra, hogy „cigányútra megy?” Honnan jött az a borzalmas rigmus, hogy „dó-re-mi-fá-szó-lá-ti-dó, szalonnát eszik a zsidó?” Miért nem vagyunk tudatosabbak? Miért nem gondolkodunk, mielőtt megszólalunk? Ha mégis erre törekszünk, miért nem vesszük észre, hogy valószínűleg nem arról kellene beszélni, legyen-e Jókai a magyar irodalmi kánon része (persze hogy legyen!), hanem arról, hogy az országunkban milyen ember alakítja át éppen a kánont és akarja – pusztán politikai megrendelésre – megváltoztatni az újabb generációk gondolkodását? Úgysem fog sikerülni. Annak viszont nyoma marad, ha erre nem reagál a teljes magyar tanár-, író-(kőfaragó- és balett-táncos) társadalom. Kollektív szégyen, hogy asszisztálunk az országunk fasizálódásához, a múlt átírásához, a hazugságokhoz. Szitkozódunk, öklözünk, megbélyegzünk, mert annyira frusztráltak vagyunk attól, hogy gazemberek egy csoportja határozza meg napról napra az életünket.

Ezért nem tudunk egy évtizede arról beszélni, hogy valóban újra kellene gondolni az irodalmi kánont. Valószínűleg nem szűkíteni, hanem tágítani kellene. Férjen meg benne Jókai és Harry Potter! Legyenek ajánlott, de ne kötelező olvasmányok! Tűnjön el a magyartanításból az érettségi kényszere! Szerettessük meg újra az olvasást, mert nem igaz, hogy nincsen rá igény. Csak embernek kellene tekinteni a kiskorúakat, és valódi érdeklődéssel fordulni feléjük. Tanulni tőlük, és ezzel lehetővé tenni, hogy bennük is érdeklődés ébredjen a mi tapasztalataink iránt. Kinevelni és megbecsülni egy olyan pedagógusgenerációt, ami képes megítélni, egy adott csoporttal együtt mit olvasson – jó eséllyel minden csoporttal mást –, megbízni a szaktudásában és a józan ítélőképességében. Véletlenül sem központilag előírni, hogy miről milyen szögben gondolkodjunk!

Az imént emlegetett Harry Potterre visszatérve – sokan szeretik, de kevesen tudják, mitől olyan jó J. K. Rowling. Nemcsak az ifjúságnak. Miközben szellemesen, zseniálisan mesél, beszélő neveket és új szavakat kreál – azaz másokat folyamatos kreativitásra bátorít–, végig arról szól, ami fiatalok, idősek életében talán a legfontosabb: mindig kérdőjelezzük meg a szerzett tudást, önmagunkat, a szavainkat. Vegyük észre, hogy ami más, mint mi, nem csúnyább vagy szebb, csak eltérő, tehát gazdagít. Ezzel a gondolkodással szemben mit kínál egy álnemzeti, álhazafias kurzus? A huszadik század – és persze a megelőző századok – összes háborúját, tömeggyilkosságát, egyenruháját és egyenéletét. A huszadik század végére fordulóponthoz érkeztünk, sokan ringattuk magunkat abba az illúzióba, hogy választhatunk: a méltó életet választhatjuk, nem a tömeghalált. A gondolkodást, és nem a tölcsérrel a fejekbe töltött, átszínezett vagy meghamisított tényeket. Hogy tanulunk a múltból, de nem benne élünk. Hiszünk, ha tudunk, de ezt nem írhatja elő nekünk senki. Főleg nem kalapál a hitünkből másokat kirekesztő ideológiát. Helyette elképzeli az élhető jövőt, és mindent meg is tesz érte.

Kérem, szólítom azokat, akik még képesek rá, gondolkodjunk együtt, és állítsuk meg a barbárokat!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .